Szimpatika cikkek program-témában

Drága férjemmel hosszú évekig táncoltunk és tanítottunk a Bihari János Néptáncegyüttesben, akkoriban a próbaterem, a színpad, a fellépések, a fesztiválok voltak életünk meghatározó alapkövei. Egy nagyszerű közösséget adott, ami egyszerre jelentette a hobbit, a munkát, a barátságokat, a szerelmeket, a rendszeres mozgást, a fergeteges bulikat, izgalmas külföldi turnékat, nagy balhékat és óriási sikereket, sok tanulást és hálás tanítványokat.

Pont harminc éve annak, hogy április négyről nem szól az ének. Persze gyerekfejjel minden ünnep ünnep, de az április négy egészen különlegesnek számított. A mi sulinkban ugyanis az volt a szokás, hogy ilyenkor átmentünk ünnepelni az iskola épületével szemben elterülő objektumba, a „katonákhoz”. A katonákhoz egyébként is jártunk, mivel a kis erdőszéli iskolánknak nem volt tornaterme.

Anya vagyok. Már 21 éve. Szeretem ezt az érzést. Hálás vagyok, hogy erről szól az életem. Nem vagyok szupermami, hibáztam és hibázok egy csomót. Sok könnyet ejtettem, de ebből sokat a boldogság, a büszkeség és az öröm szült. Sokat a fájdalom, a féltés, a tehetetlenség érzése.

Amikor a fiaim még kicsik voltak, és reggelente autóval vittem őket oviba-suliba, volt egy erre a célra összeállított CD-nk. Ezen a legtávolabbról sem gyerekeknek szóló zenék voltak, a lemez a progresszív rock, sőt a punk nagyjainak dalaiból állt. Nem mintha a gyerekeim nem hallgattak volna otthon Kalákát és Halász Juditot, de a reggeli menet tartalmazott egy meglepetés faktort, mert a bordó szedánunk hol tűzoltóautóvá, hol X szárnyú vadászgéppé változott, és ilyen komoly bevetéshez más fajta zene illett.

Sok vita volt/van akár családon belül is arról, hogy kell-e és mikortól kell mobiltelefon a gyerekeknek. Nos, mi úgy döntöttünk, hogy felső tagozattól kapnak saját telefont, lehetőleg egy használt készüléket először, ami ugyan lehet, hogy régebbi, de legalább nem annyira értékes. Ez az az időszak, amikor elkezdenek egyedül járni különórákra, sokszor egyedül közlekednek tömegközlekedéssel a városban, ill. jelen esetben távolsági busszal a lakóhelyétől 20 km-re,

Egy szimpla csütörtök délutánnak indult az egész. Mivel feleségem sokáig dolgozott, én mentem Rékáért az iskolába. Szinte ahogy elindultam, sírva telefonált Dávid, rossz buszra szállt, és gőze sincsen merre van...

Újévkor megfogadtam 1-2 dolgot, és büszkén állíthatom, hogy az évek múlásával ezekből a fogadalmakból egyre többet, illetve jóval tovább betartok, mint fiatalabb koromban. Apaszemmel februárban.

A szűrésekkel kezdődött a fogadkozás részemről is, de még az év végén, hiszen amióta elhagytuk a fővárost, könnyű volt kifogásokat találni, és halogatni az ellenőrző vizsgálatokat, „hiszen nincs panasz, ráér még!” felkiáltással...

Idén legnagyobb fiam szalagavatójára voltunk hivatalosak. Megnyugtattam, hogy nem leszünk „cikik”, csak diszkréten elmegyünk az eseményre. Visszük az 5 tesóját, a nyolc unokatestvérét, szólnék a nagyiéknak, a dédinek, és Maia kutya sem maradhat otthon. Terveim szerint ez a kicsiny huszonfős társaság mind az ő nevével díszített kis papírzászlókat lengetne, amikor elindul az osztálykeringő.

Ki kell mondanom, nagyon nem mindegy, hogy lányunk vagy fiunk készül erre az eseményre, azt is mondhatnám, ég és föld a rákészülés, az izgatottság, a cipelt cuccok mennyisége és a ráköltött pénz. Nyakunkon a szalagavatók.