Szimpatika – Eltévedt gyerek

Egy szimpla csütörtök délutánnak indult az egész. Mivel feleségem sokáig dolgozott, én mentem Rékáért az iskolába.

Szinte ahogy elindultam, sírva telefonált Dávid, rossz buszra szállt, és gőze sincsen merre van. Szeptember óta jár iskolába egyedül távolsági busszal, de eddig nem volt még ezzel probléma.

Megnyugtattam és próbáltam kiszedni belőle, merre lehet:

– Nem fordultunk le Pákozd felé... azt hiszem elhagytuk Dinnyést... Aztán felkiáltott: – Apa! Azt hiszem, mindjárt Agárdon vagyok!

Mindeközben Réka még az iskolában volt, ezért felhívtam Bencét, szaladjon át a suliba a húgáért! Közölte velem, hogy meghúzta a vádliját a kézilabdameccsen, és nem nagyon tud ráállni. Így hát megkértem Réka osztálytársának édesanyját, vigye haza magukhoz a kislányomat, és amint megtalálom Dávidot a Dunántúli-dombság valamely buszmegállójában, máris rohanok Rékáért!

Mindezek után visszahívtam az eltévedt gyermeket, aki rémületemre vidáman közölte: – Apa! Megállt a busz, leszálltam, egy padon ülök és fákat látok. Sok fát, no meg egy országutat.

Persze nem mutattam ki az aggodalmam, és próbáltam megtudni a buszmegálló nevét, ahol ez a bizonyos pad van. Erre szépen leolvasta a táblán látható szöveget: – Horgásztanya bejárati út.

Február eleje volt, és lassan elkezdett sötétedni. Közben Dávid hangja is egyre jobban remegett, hiszen egyedül várt egy erdő széli buszmegállóban a maga tizenegy évével. Próbáltam elterelni a figyelmét, mert hallottam, hogy egyre jobban fél. Az autópályán irgalmatlan gyorsan hajtottam, és azt kívántam, bárcsak lenne még egy sebesség! Majd végre eljött az agárdi leágazás és szép lassan elindultam nyugatról a tó déli partján. Sejtettem, merre lehet a srác, de a szememet végig az országút jobb szélén tartottam. Kis idő múlva megpillantottam a sötétben várakozó kis kamaszt, aki iskolatáskájával gubbasztott egy padon. Amint észrevette a kocsimat, felpattant, és láttam, ahogy megörül a felmentőseregnek. Félrehúzódtam és Dávid úgy pattant be mellém, akárcsak egy szuperhős!