Szimpatika cikkek program-témában

Igen, előkerültek a pincéből a biciklik, és újra van „aggódnivalóm”, nem csak a gyermekeink miatt, hanem főleg drága férjemért, aki naponta kétszer átteker a városon, reggel a csúcsforgalomban, este pedig sokszor sötétben. Autóval is remek stresszfaktor a nagyvárosi közlekedés, de kerékpárral néha életveszélyesnek érzem.

Itt a március és egyre többet járunk kerékpárral. A nagyok már jó pár éve egyedül mehetnek a suliba két lábon és két keréken egyaránt, mert biztonsággal vesznek részt a közlekedésben.

Bizony hat gyerkőccel nálunk általában hangos az élet, még akkor is, ha éppen nem szól senkinél a zene, ha nem fognak hangszert a kézbe, CSAK beszélnek. A lányok szünet nélkül, a fiúk pedig olykor elég hangosan, ha „véletlenül” idegesek egy kisebb testvérükre.

Sokan „megvádolnak” minket azzal, hogy csak a jó dolgokról írunk, illetve felteszik a kérdést távoli ismerősök és ismeretlenek egyaránt, hogy valóban ennyire idilli a mi életünk? Az őszinte válaszom az, hogy igen. Persze van konfliktus, veszekedés, kiabálás, de nekem ez belefér egy „igazi”, egymáshoz ragaszkodó család életébe.

Új év és új élet? Nem hiszem, mert marad a mi életünk egy átlagos nagycsaládé, az átlagnál egy picit több gyermekkel. Ahogy olvastam az eddig megjelent írásainkat, az jutott eszembe, hogy eddig minden leírt újévi fogadalmunkat betartottunk. Leszoktam a dohányzásról, elvettem a feleségemet feleségül és folytathatnám, de nem akarok senkit untatni. A leírt szavaknak ereje van, illetve nálam a kimondottaknak is, de ezzel valahogy az elmúlt húsz évben a politikusaink nincsenek tisztában. Ezt le kellett írnom, mert tényleg...

Az idei év változásokat hoz, ezt már hónapok óta érezzük a zsigereinkben, de csak az év vége felé tudatosult bennünk, hogy életmódot kell váltanunk. Mindketten rádöbbentünk, hogy más életre vágyunk, egy természetközeli, csendes családi otthont szeretnénk, nagyvárosi őrület nélkül, saját paradicsommal, kerti hintával és befogadó faluközösséggel.

A decemberi lapszám miatt előkerestem életem karácsonyi képeit a fiókból és a fejemből egyaránt. Ez a kalandozás este nyolckor indult és hajnali ötkor szólt rám a feleségem, hogy menjek már aludni, mert reggel nem tudok majd felkelni. Így utólag bevallom, igaza volt, mivel reggel a világ összes teremtménye hibás volt, akit bármilyen módon kapcsolatba lehet hozni az ébresztőóra feltalálásával és azok üzemeltetésével. De a képek nem engedték, hogy letegyem azokat.

Én is nagyon izgatott vagyok minden év szentestéjén, de abban nem kételkedem, hogy lesz szárnysuhogás, lesz csengőszó, melyet ugyanolyan izgalommal vár a tizenhat éves is, mint a legkisebb gyermek, vagy mint Apa és Anya.

Bevallom, elkeseredtünk a kialakult helyzet miatt, de legfőképpen azért, mert sajnáltam Bencét. Sajnáltam, mert semmilyen magyarázatot nem tudtam neki mondani a kialakult helyzetre. A tanár úr lehet, hogy elment máshová dolgozni, élni, lakni vagy bármi, de az igazgatónő tényleg semmit sem mondott 3 héten keresztül! Az osztály és mi szülők pedig nagyon vártunk volna némi tájékoztatást, de lapzártáig erre nem került sor.

Nyár végén „igazi” esküvőnk volt! Egy tucat vadházasságban eltöltött év és fél tucat általunk terelgetett gyermek után jött el a pillanat, hogy templomi fogadalommal erősítsük meg szerelmünket és a családunkat összetartó köteléket. Felejthetetlen és nagyon erős érzelmekkel teli nap volt, melynek néhány „titkos” pillanatát szeretném most megmutatni...