A decemberi lapszám miatt előkerestem életem karácsonyi képeit a fiókból és a fejemből egyaránt. Ez a kalandozás este nyolckor indult és hajnali ötkor szólt rám a feleségem, hogy menjek már aludni, mert reggel nem tudok majd felkelni. Így utólag bevallom, igaza volt, mivel reggel a világ összes teremtménye hibás volt, akit bármilyen módon kapcsolatba lehet hozni az ébresztőóra feltalálásával és azok üzemeltetésével. De a képek nem engedték, hogy letegyem azokat.
Bevallom, hogy fantasztikus este volt. Egyedül a konyhában néztem a fotókat a gyerekeinkről, anyámról, apámról, testvéreimről, nagyszülőkről, barátokról... A fentiekhez hozzátartozik, hogy a mi családunkban a karácsony egy nagyon fontos és kiemelt ünnep. Én úgy nőttem fel, hogy decemberben mi tartottuk az Adventet, minden rokonnak készítettünk meglepetést, nagyanyáim sütötték a csodás sütiket, apám megfőzte a halászlét, szenteste pedig édesanyám szép ruhát adott rám és vártuk, hogy csengessenek az angyalok. És csengettek! Nem értettem – még egész nagy gyerekként sem –, hogyan, de csengettek. A konyhában vártunk közösen, apám mindig gyanúsan varázsolt, de aztán valóban csengettek az angyalkák. Ami a legviccesebb, hogy a legkisebb húgom soha nem akarta megtudni a titkot, talán a mai napig sem tudja, pedig már kétgyermekes családanya. És azt hiszem, neki van igaza.
1980. december 25-én a Déli pályaudvaron rohantunk apám, anyám és én, no meg az új hugi. Akkor még csak egy testvérem volt, ő is mindösszesen fél éves. Nagyanyámékhoz indultunk Szombathelyre, de lekéstük a vonatot. Reggel hét lehetett és emlékszem, esett a hó, nagyon hideg volt, apám káromkodott, anyám nyugtatta, Réka húgom vélhetően aludt egy mózeskosárban, én pedig énekeltem a Mennyből az angyalt. Igazság szerint én 3-8 éves koromig általában a Mennyből az angyalt énekeltem konfliktushelyzetekben. Volt például egy másik december is a nyolcvanas években, amikor apám legjobb barátja – vélhetően valami buli miatt – nálunk aludt és hajnalban együtt indultunk az óvodába. A 76-os troli tele volt emberekkel, akik néztek kifelé a párás ablakon, elképesztő csend és hideg volt, ami engem nagyon zavart. Négy éves voltam, és akkor is a Mennyből az angyalt kezdtem el énekelni. Ekkor arattam a legnagyobb sikert, mert egy 3 éves kislány velem tartott és a második sorba már ő is bátran bekapcsolódott. A felnőttek pedig megfagyva ültek a decemberi trolin, de én imádtam a hangzást. Ez volt életem első és utolsó sikeres énekes fellépése.
Aztán egyszer csak az első gyermekemmel ünnepeltem a karácsonyt és bevallom, soha nem felejtem. A többi gyermek érkezése is örök emlék marad, de amikor először kellett szülőként angyalhangot varázsolni a lakásba, akkor jobban izgultam, mint négyéves koromban a 76-os trolibuszon.
Az a helyzet, hogy a mai napig lámpalázam van szenteste. Tetszik-e majd a gyerekeknek a fa? Tetszik-e a dal, amit bekészítek? Elkészülünk-e, mire hazaérnek az angyallesről? És...
...megszólalnak-e az angyalok?
A decemberi lapszám miatt előkerestem életem karácsonyi képeit a fiókból és a fejemből egyaránt. Ez a kalandozás este nyolckor indult és hajnali ötkor szólt rám a feleségem, hogy menjek már aludni, mert reggel nem tudok majd felkelni. Így utólag bevallom, igaza volt, mivel reggel a világ összes teremtménye hibás volt, akit bármilyen módon kapcsolatba lehet hozni az ébresztőóra feltalálásával és azok üzemeltetésével. De a képek nem engedték, hogy letegyem azokat.
