Szimpatika cikkek Lélek-témában

Mindent lehet, csak akarni kell. Ezt szoktam mondani a gyerekemnek. Nekem is mindig ezt mondta az anyám. Lehet, hogy mindenki ezt mondja mindenkinek. És ha nem sikerül, amit akarunk, akkor azt gondolják, biztos nem akartuk eléggé.

„Mikor az emberek megtudják, hogy bábszínész vagyok, azt mondják, hűha, és rögtön 1000 kérdésük lesz: Ez az a paravános? Valami mindig van a kezeden? Hülye hangokon kell beszélned? És az első gondolatuk, milyen szerencsés vagyok, hogy a munkám – így hiszik – csupa móka és kacagás.” Spiegl Anna 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Már 2011/2012-től a Budapest Bábszínházban játszott, s mindössze négy év alatt begyűjtött két pályakezdőknek járó díjat (Gundel-díj; Soós Imre-díj) és két jelölést. A Nyúl Pétertől a 18+-os Kabaréig a legkülönbözőbb korosztályoknak szóló előadásokban látható; legújabban az Alföldi Róbert rendezte Képzelt betegben.

Pár évvel ezelőtt, december 25-én anyósomékhoz mentük ebédre. A Blaha Lujza téren álltunk a piros lámpánál, és a túloldalon több száz méteres tömeg volt. Emberek álltak sorba türelmesen, gyermekek, fiatalok, idősek, nők férfiak, rendezett ruhában, fegyelmezetten.

Dr. Kenessey Andrea kardiológus maga is megküzdött a mellrákkal. Felépülése után úgy döntött, tapasztalataival segíteni szeretne sorstársainak, ennek érdekében három kollégájával létrehozott egy alapítványt. A doktornőt arról kérdeztük, hogyan lehet feldolgozni a betegség tényét, és miért különösen fontos az évenkénti szűrővizsgálat.

Orsi nevű barátnőm felhívott, hogy menjek már el vele shoppingolni, mert én biztos értek ahhoz a méregdrága, nagyon menő szuperfunkciós telekommunikációs multikütyühöz, aminek a tízéves lánykája örülne a fa alatt.

Pénteken megint összegyűltünk, a Szaki, az Orsi meg én, hogy újra csak megmentsük a világot. Persze, tudjuk jól, hogy az egész világ túl nagy falat volna borkorcsolyának, így apránként igyekszünk rendbe hozni, ami elromlott, beindítani, ami nem lódul, vagy mondjuk, férjhez adni a Szakit.

A multinacionális vállalat, ahol a gyerekkori barátnőm dolgozik, erősen gondolkodik azon, hogyan tudná otthonra kiszervezni a munkát. Fél éve számolja, hogy milyen munkaköröket lehetne otthon is végezni, mennyibe kerülne neki hozzájárulni az otthoni munkavégzéshez, és mennyibe kerül neki így, fenntartani egy sokemeletes irodaházat. Felméréseket készít, kérdőíveken tudakolja a dolgozók véleményét. Azt kérdezi például, hogy a dolgozók szerint mi a legjobb és mi a legrosszabb az otthoni munkavégzésben.

A huszonötödik osztálytalálkozón tudta meg, hogy az a szeplős, szőke lány, aki a gimi utolsó két évében a padtársa volt, és akinek mindig lemásolhatta az angolját, tavasszal meghalt. Vikinek hívták őt is. Ők voltak a két Viki, a szőke Viki meg a copfos Viki.

Ha túlcsordul a szívünk, azt jelenti, érzünk. Ha érzünk, azt jelenti, élünk. Márpedig, míg élünk, bármi történjék is, igazán csak ünnepelni volna okunk. Mégsem mindig tudjuk megúszni sírás nélkül.

Magyarországon évente több száz ember tűnik el úgy, hogy soha nem kerül elő; mások meghalnak, pedig talán megmenthetőek lennének, ha időben jelenti valaki az eltűnésüket – például a Cserhát Különleges Mentőcsoportnak. A 6 éve, országosan működő csapat tagjai egyre több sikertörténettel büszkélkedhetnek: sokan köszönhetik nekik – és különlegesen képzett mentőkutyáiknak – az életüket. Az egyesület alapítójával és elnökével, Juhász Zoltánnal beszélgetek, aki 38 éves nyugdíjasként talált rá új feladatára – hála régi szenvedélyének, a kutyázásnak.