... ahol senki se lát

De miért is akarnánk megúszni? Sírni, még ha fáj is, épp olyan gyönyörűség, mint nevetni, ráadásul, azt mondják, egy tőből fakad a kettő, ugyanonnan tör elő, a lelkünk legmélyéből, ami nem más, mint egy hatalmas gombóc szeretet. Aki nem hiszi, gondoljon csak vissza a gyerekkorára, amikor még tudott úgy nevetni, hogy a könnye is kicsordult, vagy épp, mikor egy hatalmas bömbölésből tört elő az az önfeledt, véget nem érő, lebegtető nevetés. Mi történt velünk azóta? Miért van az, hogy legtöbben se sírni, se nevetni nem tudunk, nem merünk szívből? Vagy ami még rémisztőbb, miért használjuk oly gyakran álarcnak a sírást vagy a (pl a gúnyos) nevetést a valódi érzelmeink elfedésére?

Csak a bolondok nem sírnak

A tudósok a mai napig sem tudnak pontos választ adni arra, mi a sírás valódi érzelmi kiváltója, vagy hogy miért sírnak a nők többet, mint a férfiak. Elméletek persze vannak. Például egy amerikai egyetem kutatói szerint akár örömünkben, akár bánatunkban, dühünkben, fájdalmunkban vagy áhítatunkban sírunk, a valódi ok mindig a tehetetlenség. Még az örömkönnyek is a tehetetlenségből fakadnak: a hirtelen elárasztó pozitív érzelmeket nem tudjuk kontrollálni, vagyis tehetetlenek vagyunk vele szemben. Egy azonban bizonyos, az egészséges pszichéjű ember képes érezni, vagyis nevetni és sírni. A Wisconsini Egyetem kutatása szerint, melyet a The Journal of Neuroscience publikált, a pszichopata embereknek az egészségesekétől különbözik az az agyterülete, ahol az érzelmek feldolgozása található. Megállapították, hogy a pszichopaták valóban nem ismerik a bűntudat érzését, nem képesek empátiára, nem félnek és nem szoronganak, és nem éreznek a tetteikért felelősséget. Ebből is következik tehát, hogy sírni egészséges dolog, hiába neveltek sokunkat arra, hogy a könnyeket jobb elrejteni.

Nem sírok azért se!

A mára 38 éves Lilla sokáig meg volt győződve arról, hogy keményebb, érzéketlenebb, szikárabb, mint a többi nő. – Nem is emlékeztem, mikor sírtam utoljára – meséli. – Nem sírtam az esküvőmön, a babám születésekor, a nagymamám elvesztésekor. Ha más nők sírtak, az szörnyen idegesített. De titokban elkeserített, hogy én nem tudok sírni, nem éreztem igazi nőnek magam. Egy pszichológus barátom egyszer megkért, meséljek el egy emléket, amikor kislányként sírtam. Hirtelen elém tolult az egész gyerekkorom. Anyám szélsőségesen érzelmes ember, és nem is rejti véka alá. Hangosan nevet, hangosan zokog, és ezt képes pillanatonként váltogatni. Ha viszont én sírtam el magam piciként, azonnal halálra rémült, hogy valami nagy bajom van. Ha nem volt nagy bajom, kiabált velem, hogy akkor meg minek bőgök. A rémülete is, a haragja is megdermesztett, ezért inkább nem sírtam. Úgy rémlik, tinédzser koromban tőle hallottam először, hogy egy érzéketlen jégtömb vagyok. Hát nem sírtam azért se. Aztán nemrég kórházba utalták a négyéves kisfiamat. Hányt, láza volt, nem evett. Vakbélgyulladás. Betolták a műtőbe, ahová nem mehettem vele. A kórház kertjében leültem egy padra. Láttam magam előtt, ahogy a kis sértetlen, ártatlan testét felvágják egy késsel. Ahogy belenyúlnak a hasába. És zokogtam. Annyira sírtam, hogy kijött hozzám egy nővér vigasztalni, és százszor elmagyarázta, hogy ez csak egy rutin műtét. De én csak sírtam és sírtam. Azt hiszem, harmincvalahány év könnye ömlött ki belőlem akkor. A kisfiam virul, és én is jól vagyok, mióta tudom, hogy nem vagyok jégtömb.

Könnycsata

Azért sem érdemes visszanyelni a könnyeket, mert a szervezet ezzel próbál megszabadulni a túl sok hormontól, ami az érzelmi hatásra a szervezetünkben összegyűlt. Ha visszafojtjuk a sírást, a szervezet egyensúlya felborulhat, a stressz-szint megemelkedik, a huzamosan fennálló stressznek pedig különféle egészségkárosító hatása lehet. Egy kiadós sírás után viszont megkönnyebbülést érzünk, fellélegzünk, mint a természet a nagy esőzés után. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy illendő volna a sírással másokat rémisztgetni, együttérzést kicsikarni, zsarolni vagy manipulálni, ahogy ezt az egyik barátnőm anyósa tette hajdanán. A mama jól tudta, egyetlen szem fiacskája igen konok férfivá serdült, aki rég a maga feje után megy. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de szerelembe esett, és a fejét, ami után addig ment, elcsavarták, majd „bekötötték”. A mama végképp tehetetlenné vált. Ha akaratát továbbra is érvényesíteni akarta, nem maradt más fegyvere, mint a könnyek. Hát melyik gyerek (akárha férj és apa) tud kemény maradni, ha édesanyját elfedi előle a sűrű könnyfüggöny, amit szeméből záporoztat? A barátnőm bezzeg átlátott a könnyfüggönyön, de hiába győzködte a férjét, az okos észérvek, a veszekedések, a könyörgések nem hatottak rá. Ekkor nagy ötlete támadt. A „kard által vész, ki kardot ragad” analógiáján egy nap ő is elpityeredett. Mit pityeredett, bömbölt, jajgatott, zokogott. A férj meg ott állt tanácstalan tétovaságban a két picsogó asszony között, és csak kis híja volt, hogy el ne bőgje magát ő is.

„Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.

Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.”

Szép Ernő: Mint magányos lovast