Szimpatika – Miért jó dolgozni?

Mert szeretek dolgozni.

Mert egész életemben dolgoztam, s nem is tudom elképzelni, mit csinálhatnék, ha nem lenne munkám.

Belehalnék. Persze nem úgy, hogy holtan esnék össze, mert elveszítettem a munkámat. Dehogy. Lassanként épülnék le. Gyakrabban betegednék meg, lázasodnék be. Ha veszélyben lenne a munkahelyem, vagy éppen felmondanának nekem, először talán csak a gyomrom fájna. Vagy a fejem. Este nem tudnék elaludni. Reggel nem tudnék felkelni. Ólmos fáradtság szögezne az ágyhoz. Nem lenne kedvem felöltözni. Járkálnék a lakásban, pizsamában, mosdatlanul. És sírnék. Vagy csapkodnék. Vagy hol sírnék, hol meg csapkodnék. Tönkremennének az idegeim, és tönkretenném a körülöttem élők idegeit is. Egyre türelmetlenebb lennék, s egyre igazságtalanabb. Még az is lehet, hogy elkezdenék gyűlölni másokat, és szélsőséges eszmék uszályába kerülnék. Látok ilyet. Nem egyet, sokat.

Ezért gondoltam, hogy beszélnünk kellene a munkáról.

Nem is a munkáról, inkább annak hiányáról. Mert mostanában ez sajnos nagyon is aktuális.

Emlékszem, hogy valamikor régen, a múlt században, egy szocializmusnak nevezett társadalmi rendszerben megbüntették az embert, ha nem volt munkahelye. Ha a rendőr igazoltatta, és nem volt beírva a személyi igazolványába, hogy itt vagy ott dolgozik, megbüntették közveszélyes munkakerülésért. De ilyesmi csak elvétve fordult elő. Mert ha munka nem is volt, munkahely igen. Arra is emlékszem, hogy akkor mennyire irigyeltem a kapitalizmus boldog polgárait, akik pénzt kapnak, amikor nem dolgoznak. Munkanélküli segélyt.

Ma már tudom, tudjuk mindannyian, hogy milyen megalázó, és milyen reménytelen állapot a munkanélküli lét, még azokban a gazdag országokban is, ahol ebből a segélyből meg lehet élni.

A munkanélküliség lelki hatásaival foglalkozó szakemberek szerint a munka elvesztése során az ember a gyászhoz hasonló szakaszokon megy át. Először nem akarja elhinni, hogy őt, aki pedig mindig lelkiismeretesen, jól végezte a munkáját, elbocsáthatják. Ezután következik a düh fázisa, melyet a reménykedés követ, majd a munkanélkülivé lett emberben kialakul a beletörődés. Elfogadja, hogy eddigi munkájának vége. Ettől a ponttól kezdve aztán nagyon sok mindentől függ, hogy merre fordul, mit tesz. Az alacsony önértékelésűek bezárkóznak, és valamilyen szerbe – nyugtatóba, alkoholba – fojtják bánatukat. A többség azonban tudja, hogy munkát kell keresni. A legtöbb ember, aki életét munkával töltötte, lelkesen és reménykedve kezd neki a munkakeresésnek, sőt talán még örül is, hogy lehetősége nyílik az újrakezdésre. Amikor azonban szembe találja magát a nyers valósággal, a visszautasításokkal, állandósul a stressz. Jön a kiégési szakasz, melynek végpontja akár az apátia is lehet, amely visszatartja őt a további munkakereséstől.

A hosszúra nyúló munkanélküliség alatt az emberben kifejlődhet az elesettség érzése, melynek következménye a befelé fordulás lehet. Ha a munkanélküliséget külső okokkal magyarázza, az önbecsülés csökkenése minimális lesz, de ha belső okokra vezeti vissza és önmagát hibáztatja, akkor elveszítheti önbecsülését, és ez megakadályozhatja őt abban, hogy az álláskereséshez nélkülözhetetlen magabiztos fellépést, tartást megtartsa és felhasználja.

No meg ott vannak az anyagiak – ne feledkezzünk meg ezekről sem! Lehet, hogy elsőként éppen ezt kellett volna említenem. Ha nincs munkánk, nincs jövedelmünk sem. Még akkor is változtatni kell életvitelünkön, ha van másik kereső a családban, és nem kell attól tartani, hogy elárverezik a lakást, vagy vissza kell adni a banknak az autót. A napi aktivitás akkor is megváltozik. Túl sok ráérő idő keletkezik, és egyre gyakrabban merül föl a kérdés, hogy mivel lehet ezt eltölteni. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a tartósan munka nélkül élő ember több időt tölt alvással, tévézéssel, nem munkacélú internetezéssel. Egyre kevésbé mozdul ki a lakásból. Elmaradnak az ismerősök, ritkábban megy társaságba, megszakad a kapcsolat a volt munkatársakkal. Érthető hát, ha reményvesztetté válik, és gyakran él át érzelmi hullámzásokat. Másnak látja magát és a környezete is másnak látja őt. Ezekben a helyzetekben a válások száma is megnő. Megváltozik a családi légkör, a házastársi kapcsolatok minősége.

Marie Jahoda, a munkanélküliség hatásaival foglalkozó, ebben a témában talán leggyakrabban idézett pszichológus volt az első, aki már a múlt század harmincas éveiben felhívta a figyelmet arra, hogy az emberek mentális egészségének fenntartásához megfelelő szociális környezetre van szükség. A szociális környezetnek pedig fontos eleme a munka. Megszabja az adott nap időstruktúráját. Ennek elvesztése az időben történő tájékozódás zavarához is vezethet. A munkanélküliek rendszerint kevésbé használják ki az idejüket, kevésbé céltudatosak. A társas érintkezés is az ember alapvető szükséglete. A munka pedig biztosítja a társas szükségleteket a családon kívül is. A szociális izoláció viszont felerősíti a lelki problémákat. A munka az alkotás örömét, a hozzáértés, kreativitás élményét nyújtja. Ezért van az, hogy ha egy olyan ember, aki egész életében dolgozott, munkanélkülivé válik, abba bele is halhat.

Persze nem úgy, hogy holtan esik össze.

A munkátlanság lassan gyilkol, alattomosan. Először az idegeket teszi tönkre. Az ember egyre türelmetlenebb és igazságtalanabb lesz. Gyűlölni kezd másokat, és szélsőséges eszmék uszályába kerül. Látunk ilyet éppen elégszer.

Ezt is okozhatja a munka hiánya. S persze nem csak az. Éppen úgy a méltatlan munka, miként az embertelen munkakörülmények is. Ha azonban az ember olyan munkát végezhet, amit szeret, legyen bármilyen sok, bármilyen nehéz, valójában örömmel morgolódik.

Miként én is, akkor is, amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok... s rám dől a ház.