Szimpatika – Vonzódsz hozzám? Hazudsz!

Aztán, amikor a gyerek megszületett, Mari rájött, hogy a közös, ruhátlan fotókon milyen jól tudja a babával takargatni kissé elformátlanodott testét. Aztán már csak a babáról készültek pucér fotók, Mari a következő éveket inkább Péter hosszú pólóiban töltötte. Ha Péter átölelte, azt mondta, „jaj, most ne, túl világos van”, vagy hogy „sír a baba”, vagy hogy „fáradt vagyok”. Eközben kétségbeesetten bámulta magát a fürdőszoba tükrében, a mérlegen pedig próbált kicsit balra dőlni, hátha akkor kevesebbet mutat a nyelve. Szexi selyemhálóinget vásárolt, hogy majd magán hagyja, amikor a férje mellé fekszik, de egy nap az is feszülni kezdett. 


Gyűlölte a celebanyukákat, akik már hat héttel a szülés után is olyan soványak voltak, amilyen ő sose, és gyűlölte a régi ruháit is, amikbe régen még belefért. És ingerült lett, mindahányszor Péter megcsókolta, mert úgy érezte, becsapja, hiszen az képtelenség, hogy kívánja. Ki tartana kívánatosnak egy bálnát? Minden szeretetét a gyerekre zúdította, és ha Péter közeledett hozzá, sürgős teendője akadt a kicsi körül. Minden fogyókúrát kipróbált, főleg, ha azt ígérték, nem hízik vissza, de mind hazudtak.
A gyerek iskolába ment, Péter másodállást vállalt, holott nem volt szükségük több pénzre. Mari bérletet vett egy szalonba, ahol gépekkel fogyasztanak, nem súlyra, hanem centire. A mérleget kidobta, mérőszalagot vett, de egy-két hónap után azt is kidobta.
Aztán összefutott egy régi barátnőjével, aki karcsú volt és vidám, és rendben volt a szexuális élete a férjével. Mari azt hazudta, az övék is rendben van. Aztán hazament és sírt.
Aztán újabb évek teltek el, és Péter sem kezdeményezett már. Nem ölelgette, nem szagolt a hajába, nem csípett viccesen a fenekébe. Naná, hiszen ki csipkedne szívesen egy bálnát... Aztán a gyerek felső tagozatos lett, Péter pedig egyre később járt haza. Marinak egyre több ideje maradt, amit a tükör előtt tölthetett volna, de inkább nem nézett bele. A tükör melletti polcon viszont fura dolgokat vett észre. Egyre több after shave-et és férfi parfümöt, egy orrszőrnyírót, sőt, egy szemránckrémet is. Mari gyomra összerándult.
Szörnyű hetek következtek, a Mariban ébredt gyanú egyre sötétebbre színezte a lelkét. Egy nap elment, hogy meglesse Pétert, kivel jön ki az irodaházból. Képes volt a kocsiban, behúzott nyakkal lapulni, napszemüvegben és kalapban. Péter ki is jött, méghozzá Zsuzsival, a titkárnővel. Egymásba karoltak, úgy nevetgéltek. Mari megkönnyebbült. Zsuzsi olyan, mint egy óriási szilvás gombóc, ráadásul feszes szoknyákba meg fényes, testre tapadós blúzokba préseli magát, amitől még szánalmasabban néz ki. Nézd már, hogy inog a tűsarkúja a rengő súlya alatt, gondolta Mari, és évek óta először elnevette magát. Másnap is megleste Pétert, de másnap is csak Zsuzsival látta. Aztán megint, de akkor is legfeljebb Zsuzsival. Egy kicsit már épp elaludt benne a gyanú, amikor egy szombaton Péter azzal állt elő, hogy beszélniük kéne. Leült Marival szemben, megfogta a kezét, és azt mondta:
– Nézd, szívem, ez most fájni fog… Szerelmes lettem, és el akarok válni.
Mari levegőért kapkodott, aztán csak annyit kérdezett: – És ki az a nő?
– A Zsuzsi – felelte Péter.
– A Zsuzsi? – hápogta Mari. – De hát ő még nálam is dagadtabb!
Aztán még sokáig beszélgettek. Péter elmondta, hogy soha nem látta dagadtnak Marit, inkább csak kedvetlennek, hidegnek, elutasítónak. Mintha a gyerek születése óta már csak anya lenne, és nem nő. Zsuzsi viszont, bár tényleg nem sovány, szenvedélyes, odaadó és szexi. És csupa jókedv és kalandvágy!
– És képzeld – lelkendezett –, a múlt héten leugrottunk oda a bányatóhoz, tudod, ahol meztelenül lehet fürödni.