Csak egy angyal

2015. 09. 17.
Szerző: Vág Bernadett
Az volt az érzése, hogy az angyal, aki nemrégiben felbukkant körötte, hatalmas és zöld fényt áraszt, olyasmi zöldet, amilyen a nyári erdő. És még azt is hitte, hogy ez az angyal férfi, nagyhatalmú és erős, pedig mindaddig úgy tudta, hogy az angyalok nemtelen lények, már ha vannak egyáltalán.

Akkoriban már évek óta egyedül élt, a férje meghalt, a gyerekei kirepültek, a macskája is az örök vadászmezőkre költözött. Igyekezett elfoglalni magát, és nem gondolkodni az életén, ám a legsötétebb pillanatokban rátört a félelem, hogy ez már örökre így marad, nem lesz már senki, akihez oda lehet bújni, és akinek ő is a megnyugvást jelentené. Végül bele is törődött, hogy a nappalok és esték mostantól egyformán eseménytelenek lesznek, de mit is akarhat az ember egy tartalmas, szép házasság után, jócskán negyvenen túl, örüljön, ha van munkája és aránylag egészséges.

Ám azon a kora őszi hajnalon, amikor felébresztette egy dühösen csattogó madár, fura dolog történt. Még ki se nyitotta a szemét, a feje is üresen, kábán zsongott, még nem zúdultak bele a tegnapról áthozott gondok. És akkor, mint egy varázslat, sosem érzett, különös boldogság járta át. Ennek a boldogságnak nem volt semmi megfogalmazható oka, egyszerűen csak jött és elborította mindenét, ahogy a függönyrésen átkandikáló napfény.

És amikor hunyorogva visszahunyta a szemét, hogy elidőzzön még egy kicsit ebben az aranyló, zsongató békességben, mintha valaki végigsimította volna a testét. Oldalvást feküdt összekuporodva, mint egy kisgyerek, és az a nagy, meleg tenyér pedig végigsimogatta, mintha megdicsérné, mintha vigasztalná, mintha nagyon szeretné. Nem nyitotta ki a szemét, nem akarta látni, hogy nincs ott senki, nem akarta tudni, hogy az egészet csak képzeli. De akkor hallott is valamit. Egy suttogást. Nem lehetett megállapítani, férfi vagy nő suttog-e, olyan volt csak, mintha a szél suhintotta volna meg az ágakat odakint a diófán. De ez a suttogás emberi hangokat formált, egyetlen szót.

– Segítek.

Na, erre már felült az ágyban, és körbenézett. A szíve úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről, a torka kiszáradt. Van valaki a szobában, ott ül és őt bámulja, miközben védtelen! Még mindig hallotta az előbbi szót, ott ismétlődött a fülében lágyan, de kivehetően, tisztán. Felült, de nem látott senkit. Óvatosan körbejárta a szobát, remegő kézzel kitárta a szekrényeket, belesett a függöny mögé, hiába. A szoba épp olyan volt, amilyen mindig is, tiszta, rendes és unalmas. Visszaült az ágy szélére, és újra lehunyta a szemét. A hangra várt. Vagy az érintésre. Mindegy. Jelre. A szíve legmélyebb óhajával kérte, hívta azt a valakit, érintse meg, szólaljon meg újra, bizonyítsa be, hogy nem csak a képzelet játéka, hogy itt van vele, és csak az övé, és simogatja és felkarolja.

Hirtelen meglátta magát kívülről, ahogy teljesen egyedül, lehunyt szemmel könyörög valakihez, aki nem létezik, és elnevette magát. Ez a nevetés megcsiklandozta minden porcikáját, összeborzolta a haját, felkavarta a lelkét. De akkor elkomolyodott. Már hogy ne létezne, ha egyszer hallotta, érezte, és most is átjárja tőle a boldogság! Csakis egy angyal lehetett, döntötte el, és ettől még nagyobb nevethetnékje támadt. Még hogy leszállt egy angyal egyenesen az ő hálószobájába, hogy felajánlja a segítségét!

A nap ugyanúgy telt, ahogy szokott. Felkelt, mosdott, reggelizett, felöltözött és munkába indult. De nem ment ki a fejéből, hogy talán létezik valaki, aki hatalmasabb és erősebb, mint bárki, akit ismer, és aki segíteni szeretne neki. Segíteni! De miért? Hogyan? És miben? Olyan borzasztó volna az élete, hogy segítségre szorul? Hiszen egészséges, anyagilag is elboldogul, a gyerekei szeretik és hetente meglátogatják, a munkája kellemes és szórakoztató, megvannak a kis hobbijai, a barátai, akikkel időről időre összejön. Mi lehet az ok, amiért ennyire megszánták őt odafent, hogy angyalt küldtek a segítségére? Talán valami baj van vele? Vagy lesz? Talán halálos kór emészti, csak még maga sem tud róla?

Késő délután, a villamoson hazafelé utazva hirtelen meglátta magát az ablak tükrében. Egy szomorkás, szürkés arcot látott, mintha nem is ő volna, mintha egy másik ember volna, akihez semmi köze, aki már rég feladta, aki már csak az ősz felé ballag, hogy átvészelje a még hátralévő időt hit és remény nélkül.

Aznap szokatlanul korán lefeküdt. Érezni akarta a paplan tiszta illatát, a lepedő hűvösét. Meg azt a szokatlan, szívderítő, tétova felismerést, hogy talán nincs egyedül.

– Hát akkor segíts! – suttogta.

Azt nem tudta pontosan megmondani, mihez kéri a segítséget, de úgy gondolta, az angyal úgyis érti. Lehunyta a szemét, és újra felidézte a hajnalt, a dühösen káráló, vicces madarat, a függönyön át leselkedő, örökké újraéledő, lágy fényt, és azt a könnyed, ok nélküli örömöt, ami átjárta. Már alig várta, hogy újra reggel legyen, új nap.

„Egyedül vagy, amint elhiszed magányod.
Hozzád hajolhat az égbolt.
Tárt karját nyújtja feléd egy angyal,
nem látod? Tagadásod maga a kínpad.”


(Szepes Mária: Szerető bölcsesség és bölcs szeretet, részlet)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!