Szimpatika – „Meg kell nyitni az elkövető lelkét”

Mit csinál valójában egy igazságügyi orvosszakértő?

Ez a szakma körülbelül annyira egységes, mint a pedagógusi. A közvélemény elsősorban a krimikben látott igazságügyi orvosszakértőkre gondol, akik baleseteknél, gyilkosságoknál helyszínelnek. Valóban léteznek ilyenek is, de a hétköznapi munka azért javarészt eltérő. Én gyermekpszichiáterként segítem a nyomozó és ítélkező hatóságok munkáját: bűncselekményeket elkövető fiatalok, illetve fiatalkorú áldozatok mentális állapotát vizsgálom. Mindkét oldal vonatkozásában felmerülhetnek szakmai kérdések, amelyek meghaladják a nyomozó, a bíró ismereteit, és különös szakmai felkészültséget igényelnek.

Ennyire mindennapos lenne, hogy konkrét orvosi szakértelemre van szükség egy elkövető motivációinak megértéséhez?

Európai adat, hogy az elkövetők mintegy kétharmada esetében olyan mentális rendellenesség áll fenn az erőszakos bűncselekmények elkövetése idején, amit addig még senki sem vizsgált, nem ismert fel, így nem is gyógyított, viszont ok-okozati összefüggésben van a bűnelkövetéssel. Ez hatalmas arány. Az oppozicionális magatartászavar, a figyelemzavaros hiperaktivitás, vagy e kettő kombinációja tipikusan ilyen rendellenesség, de példaként említhetek bizonyos hangulatzavarokat vagy a szerfüggőségeket is.

Hogyan kell a gyakorlatban elképzelni ezt a munkát, ha az elkövetői oldalt nézzük?

Minden eset az iratanyag vizsgálatával kezdődik, amelyből ideális esetben nemcsak az derül ki, milyen szakmai kérdésekre várják tőlem a választ, hanem arra is orientál, milyen stratégiát kell majd alkalmazni a vizsgálandó személlyel való találkozásnál. Utóbbi során a bűncselekménnyel kapcsolatos kérdésekre próbálok választ találni.

Mennyire nehéz megnyitni ezeket a fiatalokat?

Egyéne válogatja, de a dolog alapvetően a szakértőn múlik. Minden elkövetőnek elemi érdeke, hogy a lehető legkevesebb információt nyújtsa magával szemben, így az én feladatom, hogy megtaláljam a kulcsot, és releváns válaszokat szerezzek. Ehhez minden eszköz igénybe vehető, ami a „normál”, civil pszichiátriában ismeretes. Gyakran járok börtönben kutatómunkán, pluszban ezt a tematikát is igénybe tudom venni, hiszen ismerem a gondolkodásukat. Az első esetem emlékezetes: egy 14-15 év körüli, nagyon kemény fiúval kellett beszélnem, aki egy öt-hat fős galeri tagjaként kirabolt és tüdőn szúrt egy hasonló korú fiatalt. Nagyon rafinált gyerek volt, roppant nehéznek tűnt kiszedni belőle bármit is: még a saját családi körülményeire vonatkozó kérdésekben is igen tájékozatlannak tűnt. Végül kicsit idegesíteni, provokálni kellett a kérdésekkel. „Frusztrációs” helyzetben már nagyszerűen adta, milyen is valójában a személyisége.

Mi a nagyobb kihívás: az elkövető motivációit feltérképezni, vagy a gyermekkorú áldozattól megtudni, mi is történt vele?

Az áldozatokkal, sértettekkel foglalkozni nagyon megterhelő. A bűnelkövetőkkel éppen ezért jobban is szeretek dolgozni. Ez sokkal nagyobb kihívást is jelent, hiszen az elkövető rejtőzködik, és nem fogja direkt módon elmondani, mi történt. Apró, sziszifuszi munka felderíteni a cselekményt, mert az iratanyagban nincsenek benne a motivációk, illetve azon viselkedési minták, amelyek fontosak lehetnek az ügy egésze szempontjából. Meg kell nyitni az elkövető lelkét és agyát, hogy ezekre fényt derítsünk. A sértettek bánatával, fájdalmával sokkal nehezebb emberileg szembesülni, főleg, mivel az én esetemben bántalmazott gyerekekről, fiatalokról beszélünk. „Hámozni” egyébként náluk is kell, mert egy részük hajlamos túlzásokba esni, és olyan dolgokat is hozzátesz a történethez, ami nem egészen úgy történt. Egyébként nyitottan, érdeklődve, szeretettel, empátiával kell közelíteni mindenkihez. Ebből a szempontból mindegy, hogy „civil” pszichiáterként egy gyerek éjszakai bepisilésének okaira vagyok kíváncsi, vagy egy bántalmazott, netán bántalmazó serdülő történetére. Azt kell bennük tudatosítani, hogy elfogulatlanul dolgozunk, nem ítélkezünk: azt akarjuk, hogy a sértett ne szenvedjen feleslegesen, az elkövető pedig ne kövessen el újabb bűncselekményt, hiszen az neki sem jó.

Mennyire kedvez ennek a munkának a bürokratikus környezet?

Egy olyan eset jut eszembe, amikor tíz évvel később végeztük a szakértői vizsgálatot: a sértett – egy autizmus-spektrumzavaros fiú – még nem volt 15 éves, amikor bántalmazták, és 24-25 évesen került hozzám. Teljes részletességű leírást adott az elkövetőről, tárgyi bizonyíték azonban nem volt, a tettes pedig mindent letagadott, a „hülyegyerek” hallucinációjára hivatkozott – ezen ment a kínlódás tíz teljes éven át. Egy másik esetben néhány intézeti gyermek ellen indult eljárás, csak éppen ezt felnőttpszichiáter vizsgálata alapján indították. Elképesztő, hogy számtalanszor felnőttpszichiáter vizsgál 3-4 éves gyerekeket, miközben egy felnőttpulmonológus például nem is merné egy ezergrammos koraszülött tüdejét becsövezni és lélegeztetni.

Mi a legszebb ebben a munkában?

Gyermekgyógyász is vagyok, így tudom, hogy a testi betegségek felderítése, vizsgálata is nagy kihívást jelentő szakma, de úgy látom, a mentális-pszichés állapot felderítése még nagyobb, nehezebb, összetettebb, főleg, ha ezt a testi betegségekkel szinkronban mint rendszert szemléli az ember, és így próbál választ találni, gyógyítani.