Szimpatika – Társadalmi nemi szerepek – Konvenciók és valóság

Jogi és társadalmi szempontból már csak ezért is teljesen jogos az emancipáció igénye. Ámen, így legyen. Ugyanakkor azt látom, hogy a női egyenjogúsítási mozgalom kilépett a jog keretei közül. Ma már nem arról van szó, hogy a nők a férfiakkal azonos jogokat akarnak, hanem hogy olyanokká szeretnének válni, mint a férfiak. A szőr feláll a hátamon, amikor látom az egymás keblét ütlegelő bokszolónőket, focistanőket, súlyemelőket és társaikat. Miért van erre szükség? Sokan azt akarják bizonyítani, hogy nincs különbség nő és férfi között, pedig van, méghozzá minden értelemben: testileg és lelkileg egyaránt. Vagyis meggyőződésem, hogy egyfajta félrecsúszásról beszélünk. Az elférfiasodó nők és az elnőiesedő férfiak kérdése élő társadalmi probléma.

Több oka is van annak, hogy így összecsúsztak a szerepek. Egyrészt nagyon erősek a társadalmi tradíciók, másrészt erősek a modern kor követelményei is. Egy család nem él meg egy jövedelemből, így a nő is dolgozik: karriert akar, emellett anyaként nevelnie kell a gyerekeket, vezetnie kell a háztartást, az ágyban is jónak kell lennie, és még sorolhatnám. Ez egyszerűen sok, ennyi bőrt nem lehet lehúzni egy emberről. Ha megkérdeznék tőlem, mi a társadalom egyik legnagyobb betegsége, azt mondanám: a kimerült nők. Nem lehet egyszerre megfelelni a tradicionális és a modern családmodell támasztotta követelményeknek. Hozzájárul a nők biztonságérzetének megrendüléséhez sok elterjedt előítélet. Hogy egy példát mondjak: általános vélekedés, hogy a csonka családok nem alkalmasak a gyermekek megfelelő nevelésére, erkölcsi veszélyt jelentenek a kicsikre. Ez statisztikailag sem igaz, hiszen nem a csonka családokból kerül ki a legtöbb kábítószeres, alkoholista vagy bűnelkövető, a magányos nők felé mégis minden azt sugallja: „te nem vagy alkalmas arra, hogy felneveld a gyermekedet!” Pedig nem is kell olyan messzire visszatekinteni az időben, hogy lássuk ennek cáfolatát, hiszen a két világháború után rengeteg özvegy nevelte fel becsülettel és tisztességgel a gyermekeit.

A közgondolkodás szerint a férfiak nemcsak erősebbek, hanem intelligensebbek, kreatívabbak, alkotóképesebbek, intellektuálisan jobbak, mint a nők. Erre bizonyítékként általában azt szokás felhozni, hogy a zenei nevelést már a középkorban sem zárták el a nők elől, ennek ellenére senki nem tud mondani egyetlen valamire való női zeneszerzőt sem. Ezzel szemben, ha elém, mint pszichológus elé odatesznek egy névtelen személyiségvizsgáló tesztet, magamtól biztosan nem fogom tudni megállapítani, hogy nőé-e vagy férfié. Vagyis puszta előítéletről, legjobb esetben egy tapasztalat félreértéséről van szó.

A nő ugyanis rendelkezik egyfajta „biológiai kreativitással”: a testében felépít egy másik emberi testet, majd azt megszüli, táplálja, gondoskodik annak mindennemű szükségleteiről. Ennél nagyobb alkotás a világon nem létezik, és ilyen jellegű képességgel a másik nem tagjai nem rendelkeznek. A férfi mindig azzal bajlódik, hogy mit ér a világban: bizonyítania kell önmagának és a környezetének is. Egy nőnek nem kell feltétlenül szülnie, de általában szülhet, ha akar, hiszen rendelkezik az ehhez szükséges képességgel. Amennyiben egy férfi bizonyítani akar, alkotnia kell valamit a világban, ami hozzá kapcsolódik akár művészetben, akár tudományban, akár politikában. Ha erre nem képes, felcseréli ezeket a pénzkeresetre. Ha nem képes sok pénzt hazavinni, pozíciót akar, olyan társadalmi helyzetet, mely tekintélyt ad. Ha ez sem megy, ő lesz a család ezermestere, aki megjavítja az eldugult vécét, és olyan kalitkát esztergál a papagájnak, hogy a szomszédok is csodájára járnak. És ha ezt sem tudja, akkor elkezdi kábítani magát itallal, miegymással. Egy nőnek ilyen típusú bizonyítási kényszere, kreatív becsvágya kevésbé van.

Ha egy férfi impotens, az súlyos önértékelési zavarokat lobbant be. Ha egy nő frigid, az nem – ha azonban meddő, ugyanolyan önértékelési zavara lesz, mint az impotens férfinak. Ilyenkor beállhat a nőknél egyfajta maszkulinizáció: a nő elkezd férfiként gondolkozni, férfiként élni. Számos ilyen nőt ismertem életemben, de elriasztott tőlük az a lehetőség hogy valószínűleg állandó rivalizáció alakult volna ki közöttünk, hiszen férfibutaságomban én sem könnyen fogadom el a velem egyenrangú partnert.

Az ember tehát könnyen mondja, hogy egyensúlyban lévő kapcsolatokat akar. Az igény és az együttélés azonban két különböző dolog. Az egyenrangúság nem egyformaságot jelent. Nő és férfi között túl nagy testi és pszichikai különbségek vannak ahhoz, hogy ugyanazon a területen kellene érvényesülniük.