Kiváncsiság és szellemi frissesség - Hogyan látja Popper Péter?

2010. 09. 21.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szerző: Popper Péter
Az öregembert már nem érdekli semmi? Nem tudom, honnan jön a mondás, miszerint aki kíváncsi, megöregszik, de nagy butaságnak tartom.- vallja Popper Péter.
A szellemi frissesség megőrzése érdekében foglalkoztatni kell az agyat. Mint az izmoknál, ha nem használjuk, elsorvad. Például Marx Károly úr mindennap megtanult néhány strófa verset latinul, és épen maradt a memóriája, nem hülyült meg. Gyakorolni kell, olvasni, vitatkozni. Nekem nagyon jót tett, amikor 57 évesen külföldre szerződtem.

Angolul kellett tanítanom, nem jöttek be a poénjaim, készülni kellett, nagyon jó volt, egyfajta megújulási időszak volt számomra. Nehéz az életkor problematikája, de nem kötelező leépülni, csak karban kell tartani magunkat. Nincs általános recept. Engem tényleg érdekel, mi történik a világban, csak sokkal kritikusabb vagyok, mint régen.

Felállítottam magamnak egy szabályrendszert, miről ismerem meg, hogy valami hamis. Az emberi kapcsolatoknak is vannak receptjei. Ilyen a szolidaritás, melyet nem szabad megsérteni. A szolidaritás nagyon össze tud tartani két embert. Számomra ez azt jelenti, ha komikus helyzetbe kerülök, mindenki röhöghet, de a partnerem nem. Nem ülhet le kvaterkázni olyanokkal, akik nem állnak velem szóba, és vétójoga van neki is, nekem is. Ezzel persze nem lehet naponta élni, de egyszer-kétszer az életben igen. És akkor be kell tartani.

Én úgy kerültem haza, hogy az előző feleségem fönnakadt egy szűrésen, meg kellett operálni. Hazajöttem, mert nem hagytam magára. Jól sikerült a műtét, így visszamentem. Két nap múlva megszólalt a telefon, és azt mondta, hagyd abba ezt az indiai kalandot. Megvétózod? Meg. Hazajöttem, csak közben nem vettem észre, hogy elment a házasságunk, túl sok volt a távollét. A szolidaritás elvileg tanítható, de kérdés, hogy valaki ezt meg tudja-e csinálni, vagy sem.



Mert mindenféle egyéb tényezők bejönnek: düh, harag, kiábrándulás. Én azt gondolom, egy kapcsolat addig tart, ameddig úton vannak. Ha már nincsenek úton, vagy szétváltak az útjaik, vagy csak ismétlik magukat, már csak monológok vannak egymás mellett, akkor vége van. Lehet tartani bizonyos szempontok miatt (lakás, anyagiak, gyerek), de ezek csak ürügyek.

A gyereknek jobb egy harmonikus válás, mint egy családi pokol. A gyerekkíméletről biztos ismerik ezt a régi pesti viccet: Egy házaspár elmegy a bíróságra, mert el akarnak válni. Mondja a bíró, rendben van, adják be a válókeresetet, fölveszem az adatokat. Ön, uram, hány éves? 92. És maga? Én 87 – mondja a feleség. És most akarnak elválni? Jaj, dehogy kérem, mi már nagyon régen el akarunk válni, csak megvártuk, amíg meghalnak a gyerekek.

A szolidaritás más szempontból is fontos és szükséges. Pontosan lehet tudni, ha egy pasas elkezd egy társaságban a szexuális sikereiről mesélni, az én kontómra fél óra múlva tessék megkérdezni, mióta impotens? Ugyanis az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs. A Rákosi-idők alatt nem volt olyan sajtótermék, amiben a szabad szó (Szabad Nép, Szabad Sport, Szabad Száj) ne lett volna benne. Mi hiányzott? A szabadság. Most nem tud megszólalni egy politikus, hogy ne mondja a demokráciát, és ne beszéljen a szeretetről. Erről a kettőről állandóan pofáznak.

Miért? Mert ebből van hiány. Ezért beszélnek róla az emberek. A szolidaritás összetevői egyfajta együttérzés és felelősségérzet a másikért. Mert a szövetségnek, amit két ember köt, van egy olyan része, hogy őérte is felelek. Ez volt az orvosi egyetemen is. Megmondjuk a halálos diagnózist, vagy sem? Régen még az volt a divat, hogy amíg Amerikában megmondták, nálunk csak a közeli hozzátartozókkal közölték. Én azt mondtam a hallgatóknak, ti tévedésben vagytok, ezt nem szabad az orvosnak eldönteni.

A betegnek kell eldönteni, hogy mit akar. Becsapják, vagy az igazat akarja hallani. Hogyan? Erre van egy módszer. Ha az ügyeleti szobát nem csak szexuális célokra használjátok, hanem ha néha behívtok egy-egy beteget, és beszélgettek vele. Ha nem tud mozogni, akkor leültök az ágya szélére, és úgy beszélgettek vele. Ha figyeltek, fél óra múlva tudni fogjátok, hogy mit akar, az igazat, vagy hogy átverjék. És ezt respektálni kell.

Embertársainkkal való szolidaritásunkban csalódni fogunk, mert nem lesznek viszont-szolidárisak. Kiveszett a világból. Ez a társadalom azért nehezen elviselhető, mert gyanakvóvá vált. Vagyis az az első gondolat, hogy hol akarnak átverni. De ez az első gondolat már az iskolában is. A gyereknek minden jegyet be kell írni az ellenőrzőbe és a szülővel aláíratni. Miért? Mert az a feltételezés, hogy a gyerek egy gazember, és le fogja tagadni. A gimnáziumban nálunk nem is osztályoztak. A tanárnak csak egy kis fekete notesze volt, amibe néha írt valamit. De védett helyzetben volt, mert nem jött be a szülő reklamálni, hogy miért van a gyerekemnek hármasa matematikából?

Gyerekkoromban nagyon sok orvos volt a családban, mentünk a Palatinus strandra, és hozták a kis orvosi táskájukat. Kérdeztem, minek cipelitek? Ebben mindig van egy kis morfin, inzulin, görcsoldó, hátha valaki rosszul lesz. Beléptem a klinikára és azt láttam, hogy jelentős magánpraxist folytató orvosok nejlonszatyorba pakolják a fonendoszkópjukat meg egyebeket. Kérdeztem, miért nem vesztek egy rendes orvosi táskát? Nem kell azt látni mindenkinek, hogy orvosok vagyunk: ha valaki rosszul lesz az utcán, akkor oda kell menni, ellátni. Jöjjön a mentő, majd az elintézi.

Teljesen más az attitűd magához az orvosláshoz. Mi baja lehet a betegnek, vagy mi bajom lehet nekem a betegből? Amerikában érdekes a helyzet. Miután az ember kiválasztotta a körzeti orvosát, ettől kezdve az ő betege lesz. És ha beutal kórházba, akkor a reggeli rendelés után be kell mennie a kórházba, és tovább kell kezelnie engem. Akkor is az ő betege vagyok. Megkonzultálja a kórházi orvosokkal, hogy mit kellene csinálni és hogyan, és ő dönt. Az, hogy az ő betege vagyok, egy megszüntethetetlen kapcsolat. Itt fölvesz engem pénteken valaki a kórházba, és kedden látom legközelebb.

Elment víkendre. Egész más. Másfajta az orvoslás atmoszférája. Mondani szoktam a medikusaimnak, hogy éhen fogtok dögleni, ha elmentek Amerikába, nem azért, mert rosszabb orvosok vagytok, hanem mert a stílusotokat nem viseli el egy amerikai sem. A fölényeskedéseiteket, hogy nem mutatkoztok be, hogy esetleg gúnyolódtok a beteggel, hogy éreztetitek a hierarchiát, hogy infantilizáljátok őt. Máig sem értem, hogy egy beteg, aki kivizsgáláson van egy kórházban, és délután négytől másnap reggelig nem történik semmi, miért nem mehet el egy moziba? Mert most kórházban van? Na és.

Emlékszem, amikor kezdtem a pályát, csak vasárnap és szerdán volt látogatás a gyerekosztályon. Majd megvesztünk, míg elértük, hogy a szülő ott maradhat vagy bármikor bejöhet. Mi értelme volt ennek? És most mi értelme van valakit infantilizálni a kórházban, mint egy kisgyereket. Meg gügyögnek. Azt mondja nekem a nővér, hogy ketteske, forduljon meg, kap egy szurikát. Mit kapok? Hülyének néz? Nem vagyok értelmi fogyatékos. Az egész tévúton van.

Nem az élet meghosszabbítása az orvoslás lényege, hanem hogy ne hagyják szenvedni az embert. Ha meg tudja oldani, hogy ne szenvedjen, akkor gyógyíthat is. Ha gyógyítani is tud, akkor foglalkozhat megelőzéssel. Márqueznek volt egy híres kiáltványa arról, hogy rossz utakra tévedt az orvostudomány azzal, hogy az élet meghosszabbítása lett a cél minden áron. Minek? Miért kell valakiből egy vegetatív szenvedő lényt csinálni még hetekre? Azt mondja a Márquez-kiáltvány, Kubában írta, hogy nem lehet az, hogy egy tudomány abból éljen, hogy minden életörömöt megtámad.

Mert azt mondja: te ne egyél szalonnát meg töpörtyűt, mert a koleszterinszinted. Ne egyél édességet, mert elhízol. Ne feküdj ki napozni, mert a bőrrák. Ne szexelj, mert AIDS-et fogsz kapni. Ne dohányozzál, mert tüdőrákod lesz. Alkohol? Ugyan! Rendjén van, hogy egy tudomány arra álljon rá, hogy az élet összes örömét megtámadja és letiltsa? - kérdezi Márquez. Az orvostudománynak az a fő feladata, hogy szorongást keltsen a társadalomban? Ennyit a zabálással magas kultúra még nem foglalkozott, mint most. Mindenki diétázik. Ezt nem, azt nem. Mi van itt? A kultúrát rázza a halálfélelem, a kiszámíthatatlan jövő, és nincs más eszköz a kezében, csak a zabálás, amivel nyugtathatja magát, amire befolyása van. Szóval nagyon nagy tévedések és tévutak vannak.

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Szimpatika akció

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!