Lazasággal a lelki békéért

Körülbelül olyan, mint a zen buddhizmusban a pillanat megvilágosodása: a sötét éjszakában fellőnek egy rakétát, ami bevilágítja a terepet, de aztán kialszik. A boldogság egy extatikus fellángolás, de nem tartós állapot, azt ugyanis megelégedettségnek, kielégültségnek hívják.

Az érzelmeket nem lehet elhatározni, kívül állnak az akaratlagos szabályozáson. Elmehetek Barcelonába azzal az elhatározással, hogy én ott boldog leszek. Odaérek, de nem biztos, hogy a boldogságot is megélem. Feleségül vehetek valakit azért, hogy boldog legyek vele, de ebből nem következik az, hogy három év múlva, a válóperen is jóindulattal tudunk majd egymásra nézni. Az érzelmeket csupán konstatálni lehet. Bemegyek egy terembe, ahol éppen egy társas összejövetel zajlik, én pedig rögtön észreveszem a számomra rokonszenves és ellenszenves arcokat. De elhatározni, hogy keddtől szeretni fogok valakit, akit hétfőn még utálok, csütörtökön erotikusan vonzó lesz számomra, akitől undorodom – nos, ez az, ami nem megy. Nem az érzelmeinket, hanem csak a viselkedésünket tudjuk szabályozni, az érzelmektől függetlenül barátságos, közönyös vagy ellenséges arcot mutatni, akár őszintén, akár színlelve. Egyszer vitába keveredtem egy katolikus pappal, akinek azt találtam mondani, hogy mivel nem állnak akaratlagos szabályozás alatt, nem tudom elfogadni azt, hogy érzelmekben, gondolatainkban bűnözni tudnánk.

Jézus azt mondta: aki asszonyra tekint gonosz kívánság okából, az már paráználkodott az ő lelkében. Mindez azt jelentené, hogy ha megyek az utcán és szembejön egy szép nő, nekem pedig átfut az agyamon, hogy de szívesen lefeküdnék vele, már bűnöztem? Nem. A „gonosz kívánság okából” kitétel arra az esetre vonatkozik, amikor például lyukat fúrok a Palatinus strand kabinjába, hogy meglessem a vetkőző csajokat. Érzelmeket nem lehet parancsolni. Tudom-e szeretni az ellenségemet elhatározásra, vagy mert valaki azt mondja? Tudok-e tisztelni valakit parancsra? Vagy netán ezek a parancsok csak annyit jelentenek, hogy játsszam el a szeretetet és a tiszteletet? Ezek nagyon nehéz kérdések. Az öreg pap türelmesen végighallgatott, és azt mondta: egy átsuhanó vágy, egy átsuhanó asszociáció vagy a hirtelen fellobbanó düh olyan dolgok, amikért nem felelős az ember. Annyit jelentenek, mint amikor egy madárraj átrepül a házam felett. Ha viszont ez a madárraj beköltözik az ereszem alá, ott befészkeli magát és kikölti a kicsinyeket, én pedig ezt hagyom, azért már felelős vagyok. A bűn nem a szerelem vagy a gyűlölet, hanem az elburjánzás: az, amikor beleegyezünk, hogy nagyra nőjön bennünk az indulat.

Ha mindezt le akarom fordítani pszichológiai nyelvre, azt tudom mondani: az örömhöz, a lelki békéhez szükség van egyfajta lazaságra. A kiegyensúlyozott nyugalmat csakis könnyedén lehet létrehozni, előre elhatározottan, feszülten nem. Hogy ez a lazaság honnan ered, szintén nagyon nehéz kérdés, de ha tehetek egy szubjektív vallomást, világéletemben vonzottak a távol-keleti bölcseletek. Európai emberként annyit láttam: rengeteg embert milliószámra gyilkoltak meg a gyűlölet nevében, ennél többet csak a szeretet nevében végeztek ki, viszont a közöny nevében soha senkit nem öltek meg. A buddhisták, a taoisták, a konfuciánusok – és még sorolhatnám – sohasem öltek, nem rendeztek eretneküldözéseket, vallásháborúkat. Legfeljebb ők lettek a gyűlölködők áldozatai. Lelki szempontból nem engedik elburjánzani sem a dühüket, sem a gyűlöletüket, sem a szeretetüket. De éppen ezért nagyon furcsa érzés is volt közöttük élni. Laktam egy ideig egy buddhista kolostorban, ahol mindenki szolgálatkészen, befogadóan, barátságosan vett körül, de teljesen evidens volt számomra, hogy ha elmegyek, senkinek nem fogok hiányozni. Ezt nevezik a gyakorolható mettának, a jó szándékú részvétnek, együttérzésnek, de különösebb pozitív érzések, vagy negatív indulatok, szeretet és gyűlölet nélkül.