Szimpatika – Magány

Lehet, hogy Kovács úr ideje lejárt, de mi a sajátunkból adtunk neki még ennyit és ennyit, hogy tovább élhessen. Kiskoromban nagyon meghatott ez az egész, hiszen ennél többet az egyik ember nem adhat a másiknak. Ha Kovács úr meghalt, jött a templom-szolga és közölte apámmal, hogy Isten nem fogadta el a felajánlott időt, visszakapta azt. Ha Kovács úr meg-gyógyult, akkor is jött: „Vigyázzon, Popper úr, maga két nappal kevesebbet fog élni, és nem tudhatta, mennyiből ajándékoz.” Isten közelsége óriási biztonságot adott nekem gyerekkoromban, akárcsak az, amikor apám azt mondta: „Ne félj, amíg engem látsz!” Ez egészen addig tartott, amikor géppisztolyos nyilas suhancok megverték a Nyugati pályaudvarnál a szemem láttára, ő pedig nem ütött vissza, mert azoknál géppisztoly volt. Ekkor kellett rájönnöm, hogy nagy baj van: nem véd meg engem sem Isten, sem az apám, sem senki más. Egyedül vagyok. Ez sorsdöntő élmény volt számomra.

Rájöttem, hogy az ember minden lényeges élethelyzetében egyedül van. Egy műtét során világossá vált: akárhogy szeret az anyám, nem tud belépni egy műtét félelmébe, fájdalmába, szorongásába, egyedül kell végigcsinálnom. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Létezik persze társas magány, páros magány és egyedül való magány is, de az élet terheit nem tehetjük át más vállára. Ezért a „vallomások” sokszor feleslegesek, néha viszont nélkülözhetetlenek. Mire gondolok? Szabó úr kimegy Brüsszelbe egy konferenciára, ott megtetszik neki egy pincérlány, akivel lefekszik, majd hazajön, és azt mondja a feleségének: „Matild, szörnyűt vétkeztem ellened, megcsaltalak!” Miért mondja el? A nő nem tud semmit csinálni, csak megalázott, féltékeny, kiszolgáltatott lesz. A férfi azért cselekszik így, mert gyenge ahhoz, hogy elviselje saját cselekedete súlyát, és legalább a felét rá akarja lőcsölni a feleségére. Ilyenkor hallgatni kell. Ha viszont beleszeretett másba, azt el kell mondani, nem szabad hagyni, hogy a másik hamis illúzióban éljen, és ne legyen tisztában a kapcsolat megváltozott érzelmi jellegével.

Az egyedüllétet a felszínen ugyan elfedheti a társaság, a kapcsolatok, de a magány valós. Amikor Indiában jártam, egy jógi megkérdezte, hogy vannak az emberek a mi hazánkban a vallással, én pedig elmeséltem, hogy vannak katolikusok, reformátusok és így tovább. Az volt válasz: „Látom, nem tudja, mi az a vallás. A vallás azt jelenti, hogy mit csinál az ember, ha egyedül van.” Erre annyit tudtam mondani: ha mifelénk az ember egyedül van, igyekszik nem egyedül lenni. Társaságot keres, programokat hajszol, ha pedig nem talál, ott a rádió, a tévé, a háttérzaj. Nem akarunk egyedül lenni önmagunkkal. Menekülünk a csendtől, a magánytól. Pedig az ember hitelességéhez az is hozzátartozik, hogy tud magányos lenni. Éppúgy, ahogy tud kapcsolódni másokhoz és képes szembeszegülni bizonyos hatásokkal. A baj az, hogy akár a diktatúrát, akár a globalizált társadalmat nézzük, az ideál ugyanaz, a jelszavakkal, mítoszokkal, reklámokkal könnyen irányítható tömegember. Az individualistákat, a külön utakon járókat, a másként gondolkodókat nem szeretik.

A konformizmus-problémát egy Ash nevű amerikai pszichológus világította meg: kitett az asztalra egy hosszabb és egy rövidebb pálcát, majd kétszáz emberrel megbeszélte, hogy azokat egyforma hosszúságúnak mondják, százat pedig nem avatott be. A kísérletet számtalanszor megismételték: soha nem megy 60 százalék alá azok száma, akik noha jól látják, melyik pálca a hosszabb, mégis azt felelik, hogy egyforma a kettő. Nem mernek szembeszegülni a közvéleménnyel, a közgondolkodással: ez a konformizmus nagyon sokszor elfedi az igazságot. Ezzel manipulál a reklám, a politika is.

A manipulációnak az adja meg a lehetőségét, hogy az ember az ősközösségektől kezdve mindig csoportban élt. Az állatokéhoz képest gyenge biológiai fegyverzete miatt csak közösségben érezhette biztonságban magát. Vagyis nem csak szociális, de biológiai okokból is társas lény volt. Ezért még a legmodernebb kultúrában is szinte lelki kényszerként éli meg, hogy „valahová tartozni kell”. Ugyanakkor ezen igény ellen dolgozik az évezredes fejlődés, ami alatt én-lénnyé vált, személyisége lett, az individuális szabadságot is áhítani kezdte. A fejlődésnek ez az útja végül is átcsapott abba a társadalmi jelenségbe, amit „elidegenedésnek” nevezünk. Tehát jelentős, nagyon erős, ellentétes tendenciákra bukkantunk rá. Az emberek többsége mindkét igényét szeretné kielégíteni: szuverén is akar lenni, és megriad az elmagányosodástól. Mindennek eredménye egy furcsa kompromisszum: egyre több ál-közösség alakul ki. Ugyanis egy csoport ember együtt még nem közösség. Egy új osztály diákjaiból idővel alakulhat közösség. De nem jelent közösséget egy tüntetésen résztvevő tömeg, sőt, egy nagy vallásos együttes sem.

Közösségről akkor beszélhetünk, ha a tagok személyesen ismerik egymást, és egymásról némi intim tudással is rendelkeznek, közös céljuk van, közös értékrend szerint élnek, zárt struktúrát alkotnak, amelyben bizonyos állandósággal megoszlanak a szociális szerepek, a vezértől az egyszerű tagokon át, az ellenzékig, s ezeket a szerepeket elfogadják és tiszteletben tartják. Közösségüket értéknek érzik, ha kell, megvédik a támadásokkal szemben. Van valamilyen fontos „együttes élményük”, ami érzelmileg összekapcsolja őket. Legalábbis ezek a minimális követelmények. Tehát a haverkodás, a „társaság”, a bulik, a tribünön való közös drukkerség, üvöltözés, semmi esetre sem jelent közösséget, és az egyén magányát nem oldja meg, csak elfedi.

Popper Péter