A halál ezer arca

Lélek 
2010. 11. 01.
Szerző: Z.Zs.
Ma Magyarországon a halált ritkán éljük át a közvetlen környezetünkben.
Hozzátartozóink nagyrészt kórházban halnak meg, a halál után beindul a gépezet, és szerettünkkel legközelebb a temetőben találkozunk. A gyermekek nem szembesülnek a halállal, sokan nem viszik ki őket a temetőbe, nem része az életüknek sem a születés sem a halál. Régen ez másképp volt. A paraszti kultúra szerves részét képezte a halál, ugyanúgy mint a születés.

Az idős emberek, amikor érezték, hogy itt az „idejük vége" elrendezték folyamatban lévő dolgaikat, megadták tartozásaikat, a szerszámokat megjavították, és rendelkeztek az állatokról is. Mentálisan is felkészültek a halálra, imádkoztak, elmélkedtek, tapasztalataikat átadták a fiatalabb generációnak. Annyira része volt a halál az életnek, hogy az asszonyok idejekorán összekészítették halálra való ruhát, és azzal együtt állfelkötő kendőt, szemfödélnek valót, és a temetőben kiválasztják a sírhelyet.

Ha haldokló volt egy háznál, kitakarították az első szobát, kivették belőle a bútorokat. Ide vetettek ágyat a végső útra készülőnek. Olyan ágyat választottak, amiben már egyszer meghalt valaki, hogy ne vergődjön sokat a beteg, könnyebb legyen az elmenetel. A szokások szerint, tollal bélelt ágynemű nem lehetett, mert abban nem tud  beteg meghalni. Ha az illető katolikus volt, meghúzatták a lélekharangot, hogy könnyebb legyen távoznia a haldoklónak. A rokonok, barátok, ismerősök a halálra készülődő elé járultak, megbocsátást és áldást kértek, csakúgy mint a haragosok. Ha a haldoklás szakasza elhúzódott, füvesasszonyt hívtak, hogy megpróbáljon segíteni. A kínlódó haldoklásról azt tartották, hogy nagy vétségért való büntetés. Ha a beteg meghalt, kinyitották az ablakot, hogy a lélek kimehessen rajta. Szentelt gyertyával világították meg az utat, hogy ne keljen sötétben bolyongani. A halál kaszásként való ábrázolása az európai földműveseknél jelent meg, mely keveredett a keresztény Szent Mihály-mint halottkísérő attribútumaival .

A halál bekövetkezte után kiharangozták a faluban a halált, majd az ismerős asszonyok és nagyobb lányok halottnézőbe indultak. Elbúcsúztak tőle, imádkoztak, zsoltárokat énekeltek. Ha megjöttek a halottnézők, a csendes zsolozsma hangos siratássá vált. A halottnézők gyakran hoztak lisztet, és azon tojást melyet letakartak.

Aki bátrabb volt, fellépett a ravatal melletti lócára,  hogy közelebbről   nézze meg a halottat. Aki fél, ijedt, retten, annak azt tanácsolták, hogy fogja meg a halott nagy lábujját, sőt gyermekekkel meg is csavartatták.

A holttesttel is volt dolog, megmosdatták, beretválták, megfésülték. A szemre pénzdarabot tetek, és az állat felkötötték. Az lehunyt ünnepi ruhát kapott, lábát összekötötték. Ha katolikus volt, a mellén olvasóval körülkötötték a kezét, vagy imádságoskönyvet raktak bele.

A testet  felravatalozták, általában az első szobában, két ablak közé a mestergerendával párhuzamosan. A halott fejéhez a templomban őrzött halottas kereszt került, mellé szentelt gyertya.

Az ügyintézést általában az elhunyt keresztapja vagy komája intézte, nagyobb településeken a funerátor.

Aztán meghúzatták a harangot, mely nem csak azt kongta el, hogy valaki meghalt, hanem azt is, hogy férfi vagy nő volt, gyerek vagy felnőtt, sőt azt is szegény volt-e vagy gazdag. Amig a halott a házban van, naponta háromszor szólt a harang. Ha a közösség tiszteletbeli tagja hunyt el, minden felekezet harangja megszólalt.

Sok helyen a halál tényét halottvívő táblán mondták el, mely házról házra járt.

Az ismerősöket nem lehetett üres kézzel várni, meg kellett őket vendégelni. A közvetlen hozzátartozók azonban ilyenkor nem végezhettek házimunkát, így ilyenkor a szomszédok segítettek.

A koporsó színe sem volt mindegy. Ha az elhunyt idős volt, fekete, barna vagy sötétordó koporsóba tették. Gyerekeknek fehér vagy világoskék koporsó járt, lányok és legények világos koporsót kaptak. Egyes vizek menti falvakban fennmaradt a vesszőből készült vagy nádból font koporsó, ezt azonban csak az igen szegények vették igénybe.

Rendkívüli körülmények között elhunytakat, gyilkosság áldozatait, törvényen kívüliek holttetemét koporsó nélkül temették el: gyékényfonadékba, nádkötésbe, lepedőbe csavarva.

A koporsót még a házban lezárták, majd a leszögelés után leánynak csokrot, férfinak kalapot raknak a tetejére. Ekkor ismét megszólal a nagyharang, hogy összehívja a búcsútevőket. A temetési szertartás alatt szünetel a harangozás, csak addig szól, míg kiérnek a temetőbe. Székelyföldön a halottas házra letört csúcsú fiatal fenyő került, de csak akkor ha legény vagy leány halt meg. A gyászolók nemek szerint különültek el, távolabbi ismerősök a kapun kívül várták a menetet.

A halottat szekérre vagy díszes, üvegezett halottaskocsira tették. A szobából ahonnan a halott kikerült összeborogatták a bútorokat, fazekat vagy tálat törtek össze, nehogy a halott lelke ott maradjon.

A temető kapujához érve sok helyen megálltak a koporsóval, hozzáütötték a kapuhoz, hogy  – „béköszöntik a halottat a temetőbe: új hazájába".

A szertartás után a papot még a helyszínen kifizették, hogy az elhunyt lássa, kifizettek mindent, nem maradt utána adósság. Ezután a rokonsági foknak megfelelően mindenki egy marék földet dob a koporsóra.

Ha az elhunyt csecsemő vagy újszülött volt, esetleg halva született gyermek,  nem kisérték ki a temetőbe, édesanyja vagy ha volt keresztszülei vitték ki kis koporsóban. Gyakran külön sírt sem kapott, valamely rokon mellé került.

A halotti tor a temetőből visszatérők megérkezésével kezdődik. A vendégek kezet mostak az odakészített vízben, és csak ezután léptek be a házba. Az étkezés előtt közösen imádkoztak. Az ételsor attól függött milyen korú volt a halott, ha házasulandó korú volt, gyakran a lakodalmi ételsor került az asztalra.

A gyász ideje általában hat héttől egy évig terjed, attól függően, hogy milyen életkorú hozzátartozóját veszítette el valaki. Csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, fiút, lányt hat hónapig, felnőttet egy évig gyászolnak. A gyász jele a férfiaknál a fej meztelensége, nőknél a kibontott haj, lányoknál kendő volt. Sok helyen a férfiak szakállt növesztettek, és fehér ruhába bújtak, máshol feketét vettek fel. Egyes tájegységeken a gyermeküket elvesztő anyák pirosat hordtak, a fiatalokat gyászolók kéket,  ifjú halottnál pedig zöld színű jelzés került a ruhára.

Forrás: Magyar Néprajz nyolc kötetben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!