Szimpatika – Ha nagy leszek…

A rendelés még nem kezdődött el, a váró üres. Az orvosi szobából nevetgélés hallatszik, valaki egy szombat esti tévézés történetét meséli, a férjét, aki elaludt a legnagyobb gól előtt, a sört, ami kidőlt a kezéből, amikor a nagy ujjongásra hirtelen felébredt, aztán meg ahogy morgott. A nevetések közül felismerhető Lilla nővér csilingelése, aztán már hallatszik a doktor úr dörmögése is, ő is látta a meccset, és ő nem aludta át a gólt sem. Lilla nővér erre megint felkacag, aztán zavartan abbahagyja, mégsem illik kimondani, hogy a tökéletes dokin nevetett, aki dehogy alszik el a tévé előtt.

– Góóól! – hasítja meg a váróterem csendjét egy gyerekhang. Most érkezett, tízéves lehet, az anyukája kezét fogja.

– Ne kiabálj, légy szíves. Itt csendben kell lenni.

– Miért kell itt csendben lenni? – kérdezi a kislány még most is jóval hangosabban, mint ahogy illene.

– Azért, mert ide beteg emberek járnak, akiket nem szabad zavarni.

– Hol vannak? – kérdi suttogva a kislány.

– Még sehol. De majd jönnek.

– Akkor még nem kell csendben lenni.

– De igen – feleli az anyja – mert a doktor bácsi és a nővérkék már itt vannak.

– Ők is betegek?

– Nem, ők azért vannak itt, hogy meggyógyítsák a betegeket.

– Például engem? – kerekíti ki a szemét a kislány.

– Téged? Te beteg vagy?

– Hát persze! Down-szindrómás vagyok, nem tudtad? – és felnevet.

– Az nem olyan betegség, az egy állapot. Beteg én vagyok, mert fáj a fülem.

A kislány hirtelen az anyja ölébe szökken, és a fülét puszilgatja. – Majd én meggyógyítalak. Száz puszit adok rá, jó?

– Jó napot kívánok! – mondja Mártika. Felakasztja a kabátját a fogasra. – Elkezdődött már a rendelés?

– Nem hinném – feleli a kislány anyja. – Pár perce jöttünk, de még nem volt semmi mozgás.

– Szervusz néni, engem Zsófinak hívnak, az anyukámat pedig Áginak. Én Down-szindrómás vagyok, az anyukámnak pedig fáj a füle. Beteg vagy?

Mártika megdöbben. Nem is tudja, mit mondjon hirtelen. Még sose látott közelről Down-szindrómás gyereket.

– Nem vagyok beteg – feleli zavartan.

– Akkor miért jöttél? Nővérke vagy?

– Nem. Csak a vérnyomásom miatt.

– Vérnyomásod van? – kérdezi rémülten Zsófi. – Nyom a véred?

Az anyuka magához húzza Zsófit, és a fülébe súgja, hogy nem illik zavarni.

– Nem zavar! – legyint Mártika.

– Nem zavarlak? – szökken oda hozzá Zsófi.

– Nem, nem – mosolyog Mártika.

– Fáj ez neked? Ez a nyomós vér?

– Egy kicsit fáj a fejem – panaszkodik Mártika.

– Tartsd ide a fejed, majd én megpuszilom, és meggyógyul – mondja Zsófi. És már húzza is magához Mártika fejét a sáljánál fogva. Az anyja visszahúzza a gyereket az ölébe.

– Nagyon helyes kislány – néz Ágira Mártika. – Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen helyesek... – aztán elharapja a mondat végét, és szörnyen zavarba jön.

Ági arca felragyog. – Ő egy kis szeretetgombóc! – mondja. – Én se gondoltam volna azelőtt. Amikor megmondták, hogy a baba Down-szindrómával fog születni, kétségbeestem. Rettegtem, hogy mi lesz így velünk. De ahogy a karomba vettem, tudtam, hogy a világ legnagyobb ajándékát kaptam.

– Jó napot, jó napot, van még itt egy szabad hely? – kérdezi egy kötött sapkás öregúr.

– Na, a József úr! – kiált fel Mártika. – Mi van magával? Úgy eltűnt, azt hittem, már kiszavazták!

– Mármint, hogy honnan? – néz Mártikára az öregúr.

– Honnan, honnan... Hát honnan szokták a korunkbelieket kiszavazni?

– Te jószagú csipkebokor! – kiált fel Józsi bácsi. – Vagy orvoshoz jár valaki, vagy halott? Szép kilátások.

– Én se járok mindig orvoshoz, mégse vagyok halott – nyugtázza Zsófi.

– Ugye, ugye! Ügyes gyerek vagy!

– Zsófinak hívnak – mondja Zsófi, és már ott toporog Józsi bácsi orra előtt.

– Örvendek.

– Jó, de erre illik megmondanod, hogy téged hogy hívnak.

– Igazad van. Jóska bácsi vagyok.

– És beteg vagy, vagy csak vérnyomásod van?

– A fene se tudja, hogy mim van. Mindig van valamim.

– És fáj?

– Fáj is, meg nem is, hol fáj, hol nem fáj.

– Hol fáj?

– Igen – feleli Józsi bácsi.

– De hol fáj, ami hol fáj?

Józsi bácsi elgondolkodik.

– Látod, milyen okosat kérdeztél? Most, hogy belegondolok, nem is fáj.

Zsófi összerántja a szemöldökét.

– Eljöttél a rendelőbe, mert úgy emlékeztél, hogy fáj, és itt rájöttél, hogy nem fáj?

– Igen – nevet Józsi bácsi.

– Akkor jó, hogy eljöttél. Most már hazamehetsz.

– Szép napot, jó egészséget, ki lesz az első beteg? – rikkant bele a csevegésbe Lilla nővér.

– Az anyukám – szalad oda hozzá Zsófi. – Úgy hívják, hogy Ági. Engem meg úgy hívnak, hogy Zsófi. Téged hogy hívnak?

– Lilla nővér vagyok.

– És mid fáj?

– Nekem nem fáj semmim. Én gyógyítani vagyok itt.

– Adhatok egy puszit?

– Hát persze, hogy adhatsz! Köszönöm szépen! Én is adhatok neked?

– Igen – feleli Zsófi, és kicsit zavarba jön.

– Képzeld el – mondja a nővérnek –, ha nagy leszek, én is nővér leszek, és mindenkit meggyógyítok.

Aztán eltűnnek a belső szobában, a nővér, a kislány meg az anyja.

Mártika és Józsi bácsi a semmibe meredve üldögél a hófehér padon és rendületlenül mosolyog.