Novemberben én is elkezdem Eszter unokámmal a karácsonyi készülődést. Angyalkákat hajtogatunk, mécsest gyújtunk, és persze beszélgetünk. Amíg csak lehet, őrzöm ezeket a perceket. A délutánokat, amikor megáll az idő. Mert tudom, hogy milyen kivételesek. Mert pontosan emlékszem arra, amikor gyerekéletemben megjelent, s nem sokkal rá elkezdett szaladni az idő.

Az adventi időszakban a legfőbb vágyam, hogy mire beköszönt a karácsony, addigra csak a családommal tudjak foglalkozni, és az ünnepekhez tartozó összes napot megéljük rendesen. Ezt a problémát évekkel ezelőtt felismertem, felállítottam a diagnózist, és különböző terápiákba kezdtem, hogy áthangoljam magamat karácsonyi hangulatba.

A kis testvér néha idegesítő. Pláne, ha egy kishúgról van szó! A testvérkapcsolatok életünk leghosszabb, legállandóbb és legintimebb kapcsolatai közé tartoznak. Apaszemmel errről mesélünk...

Nagycsaládban felnőni a legjobb dolog, ami egy gyerekkel történhet, és a „nagy” jelző sokféle családi helyzetre igaz lehet. Ismerek olyan családot, ahol a gyerkőc ugyan egyke, de olyan szoros a kapcsolat az unokatesókkal, nagybácsikkal, nagynénikkel, hogy nagycsaládban érzi magát a gyermek testvér nélkül is.

Reményeim szerint mire a kedves olvasók e sorokat olvassák, már bevégeztetett az egerünk sorsa, de az az igazság, hogy ebben a pillanatban, mikor a billentyűket nyomkodom, folyamatosan fülelek, honnan jön halk kaparászás, motoszkálás vagy legrosszabb esetben rágcsálás hangja. Kalandok a vidéki házban – anyaszemmel.

Egy szép őszi délután lecsót főztem, ám amikor a fűszeres fiókot kihúztam, váratlanul szembenézett velem egy egér... Kalandok a vidéki házban – apaszemmmel.

2008 szeptemberében írtunk először már akkor sem kicsi családunk mindennapjairól... 10 éves a Szimpatika – visszaemlékezés Anyaszemmel.

A több gyermeket tervező párok nagy részénél felvetődik a kérdés: mikor érkezzen a kistestvér? Általános érvényű válasz nem létezik, hiszen ahány pár, annyi élethelyzet.

Nagyon sokszor beleesek abba a hibába, hogy én szeretném kitalálni a gyerekeim helyett, hogy ők mit szeretnének. Aztán persze visszafogom magam, mert nem találhatom ki mások helyett azt, amit másoknak kell kitalálni.

Az nem kérdés, hogy szülőként szeretjük a gyerekeinket, hogy mindent megadunk nekik, ami tőlünk telik, hogy örülünk nekik, és büszkék vagyunk rájuk, de van itt egy nagy dilemma: vajon ők hogyan élik meg ezt? Bírják-e ezt a nagy apai-anyai szeretetet?