Szimpatika – Első földrengésem

Miért éppen Japánba szerettél volna menni?
Már kiskoromban is nagyon vonzott az ázsiai kultúra. Az egész régió érdekelt, de különösen szerettem a japán filmeket, mert teljesen más világba vittek, mint amilyen Európa: én egészen varázslatosnak találtam.
Vác kapcsolatban áll egy Japán nevű japán várossal, először oda mehettem ki két hétre, iskolai szervezésben. Olyan nagy élmény volt, hogy hazaérve vissza sem váltottam a pénzemet – tudtam, hogy Japánban szeretnék tölteni egy évet. Az utolsó előtti pillanatban jelentkeztem egy nemzetközi cserediák-programra, amellyel végül tavaly márciusban sikerült kiutaznom Dél-Japánba, Kobayashiba. Ez egy Vácnál kétszer nagyobb, kb. 45 ezres város.

Kicsit sem féltél?
Nem, csak izgultam. A kiutazást hosszú procedúra előzte meg, közben tanultam japánul, lelkileg is készültem. Az indulásomkor a családom és a barátaim sírtak, de én nem: már alig vártam, hogy Japánban legyek. Tudtam, hogy egy év hosszú, de gondoltam, interneten tartjuk a kapcsolatot. Ehhez képest az első fél évben alig tudtunk kommunikálni, mert nem volt internet se a fogadócsaládomnál, se egy kávézóban. Ezt nehéz elhinni Japánról. Néha telefonon beszélhettem anyuékkal, de nagyon röviden.
A kapcsolattartást a fogadószülők szabályozzák a csereévben, ahogy mindent – a saját értékrendjüknek megfelelően, amely sokszor teljesen más, mint a miénk. Én csak 3 három hónapot töltöttem az első családnál, azután szerencsére máshová kerültem, de az első időszak iszonyú nehéz volt. Az anya elvárta, hogy segítsek a háztartásban, és foglalkozzak a három kisgyerekkel, holott a cserediákság nem erről szól.
Én reggel 6-kor keltem, az iskolában töltöttem az egész napot, mert a japán diákok szinte ott élnek. Új volt minden, a környezet, az órák, a nyelv, és mire hazaértem 7 -8 körül, annyira elfáradtam, hogy gyakran enni se maradt erőm, pedig borzasztó éhes voltam.

Mi volt számodra a legnehezebb?
Lehet, hogy furcsa, de a biciklizés az iskolába és vissza: egy-egy órás út a hegyes-völgyes tájon. Nem szoktam hozzá ilyen fizikai terheléshez, ráadásul jóval kevesebbet ehettem, mint itthon. Minden gyerek hazulról vitt ebédet, a félórás szünetben ettünk. Én leginkább rizst meg tojást kaptam, ezzel kellett estig kibírnom, otthon meg gyakran még két óra eltelt, míg vacsoráztunk. Sokszor elaludtam addigra.

Nem tudtál magadnak külön is vásárolni?
Nem nagyon voltak boltok útközben, úgy, mint nálunk. Mikor viszont mégis sikerült beszereznem valami kis életmentő nasit, abból csak konfliktus lett, hogy a szobámban „morzsázom”. De azt nem engedték, hogy a konyhában bármit is tartsak.
Japánban más az életforma, mások a szabályok, és a gyerek dolga a szabálykövetés. A fogadóanyám nem éheztetni akart, csak nem értette, hogy az a terhelés, ami nekik természetes, nekem nem az. Le is fogytam alaposan. Nyáron elestem a biciklivel, elájultam, és kórházba kerültem, mert csúnyán megsérült a térdem. Akkor infúziót is kaptam, hogy feljavítsák a fizikai állapotomat.

Próbáltál fogadócsaládot váltani?
Szerettem volna, de nem egyszerű. Minden cserediákra egy patrónus vigyáz –- őrangyaloknak hívják őket –, de én alig láttam az enyémet. Mikor kijött látogatni, csak a család jelenlétében találkozhattam vele; nem mertem szólni. Egy srác próbált másik családhoz kerülni, mindenre panaszkodott, ami nekem is ellenszenves volt, és nem ért el semmit. Én inkább nem panaszkodtam, de megszerveztem, hogy a nyarat máshol töltsem. A cserediákok nem utazhatnak év közben, ez is szabály, de jutalomként egyvalakivel kivételt tesznek. A 150 diák közül engem választottak. Azt nézték, ki meddig jutott a japán nyelvben, hogyan bánik a kisebb gyerekekkel, mennyi önkéntes munkát vállalt. Én sokat önkénteskedtem, már csak azért is, mert nem szerettem otthon lenni. „Szórakozni” nem engedtek el a szülők, de iskolai programra igen. Ennek köszönhetem életem legfantasztikusabb nyarát.



Hol töltötted?
Eljutottam Tokióba, amivel régi vágyam teljesült! Az ottani vendéglátóim nagyon aranyosak voltak, mindennap vittek kirándulni, egyetemi nyílt napokra. Esti programokhoz meg a közösségi oldal cserediák-csoportjában kerestem társaságot.
Tokió pezsgő világváros, tele külföldiekkel, nyitott, de hagyományszerető – én ilyen Japánra készültem. Ősszel vissza kellett mennem Kobayashiba, de sikerült családot váltanom. Cserediáknak lenni akkor ideális, ha veled kb. egykorú gyerek van a családban, aki majd szintén utazik, tudtok tanulni egymástól, gyakoroljátok a nyelvet. Én a túlhajszolt kisgyerekes szülők után egy nagyon kedves gyermektelen házaspárhoz kerültem. Kicsit a ló másik oldalára estem: agyonkényeztettek.

A japán iskolában hogy boldogultál?
Egy erős gimi legjobb osztályába tettek be, jómódú családok top egyetemekre készülő gyerekei közé. Első nap be kellett mutatkoznom az egész iskola előtt japánul. Nagyon sokan odajöttek hozzám más osztályokból, bulikat szerveztek nekem. Sajnos a fogadócsaládom nem nézte jó szemmel, ha későn mentem haza, úgyhogy a hívások aztán elmaradtak. A tanárok aranyosak, segítőkészek voltak, igyekeztek bevonni mindenbe. Nem kellett az összes tantárgyat tanulnom, viszont tanítottam angolt alsósoknak.
Részt vettem egy angol nyelvű vitakörben is, amit irtóra élveztem. Főleg, mert oda a nagyon kedves fiú osztálytársaimmal jártam, akik kezdettől elfogadtak, segítettek. Más osztályokból lettek barátnőim is, de velük csak az ebéd utáni kötelező iskolatakarításon tudtam együtt lenni. A saját osztálytársnőim kiközösítettek, ami borzasztóan fájt. „Probléma” voltam a szemükben, aki nem beszéli jól a nyelvet, nem ismeri a szokásokat, eltéved – akivel fárasztó foglalkozni. Egy osztálytársnőm iskolán kívül mindig kereste a társaságomat, barátkozott, de az osztályban úgy tett, mintha semmi köze nem lenne hozzám. Mondta, hogy ne haragudjak, de különben ő is perifériára kerülne. Ez talán rosszabb, mintha valaki nyíltan ellenséges. Engem is nagyon bántott.
A mélypont talán az volt, amikor ebédszünetben le akartam ülni egy csoport lányhoz, és egyikük rám szólt, hogy nem ehetek velük. A fiúk sajnos külön ebédeltek. Szóval, egyedül ettem…, aztán felfedeztem, hogy csomó lány egyedül eszik, sőt, egész nap egyedül van. Először furcsálltam, de néha tényleg jobb egyedül, mint elviselhetetlen hangadók táborában.



Sikerült azért igazi, mély barátságokat kötnöd?
Igen. Így kevésbé szenvedtem a lányoktól is, akik átnéztek rajtam. Rengeteget segített, hogy táncolni kezdtem. Megismerkedtem egy hetven körüli apró nénivel, aki tradicionális gésa-táncot tanított. A gésa szó talán megtévesztő. Ez a néni nem gésa volt, hanem táncművész. A gésák ismerték ezt a táncot, de tőlük sok mást is vártak. Önmagában a tánc az érzelmek kifejezéséről szól, nem a csábításról. Minden apró mozdulat konkrét jelentést takar, szigorú szabályok alapján épülnek a gesztusok és a mimika. Én régen balettoztam, de most már a gésa-tánc sokkal közelebb áll hozzám: életem egyik legnagyobb élménye, hogy megtanulhattam. A néninek már az otthona is olyan, amilyet a filmekben láttam, kimonókkal, szárított virágokkal… Beléptem, és azt éreztem: ez, önmagában megérte a megpróbáltatásokat. Nagyon összebarátkoztunk, felajánlotta, hogy ingyen tanít. Magánórára jártam hozzá naponta. Mint kiderült, régi álma volt, hogy egy európai lánynak átadhassa a tudását. Unokájaként bánt velem, sütivel etetett, ha esett, hazavitt. Csodálatos volt tanulni tőle. És mielőtt eljöttem, megajándékozott egy valódi kimonóval!

Nézem a fotóidat, nagyon jól áll Neked a kimonó. Hogy kerültél esküvői kimonó-bemutatóra hogy kerültél?
A tanárnőt gyakran hívták jótékonysági estekre a tánccsoportjával, és általában engem is vittek. Részt vehettem a táncbemutatókon a csoportjába járó többi lánnyal, akikkel szintén jóban lettem. Egy fellépés után a szervezők megkerestek, hogy lenne-e kedvem az őszi fesztiválon kimonó-modellnek lenni. Persze, igent mondtam! Nagyon élveztem; ezekben a gyönyörű ruhákban vonultunk át a városon.

Igaz, hogy nem fűtenek Japánban?
Igen. Az nagyon kemény volt. Beszereztek a kedvemért egy olajkályhát a szobámba, de amúgy nem fűtöttek. Az iskolában sem. Ültünk a mínuszokban nyitott ablaknál, hogy az influenzajárvány alatt szellőzzön a terem, és ne legyünk betegek. Mindenkinek lila volt a keze. Egyenruhában kellett lenni, szoknyában, harisnyában, egyencipőben. A sapka is tilos volt. Pulcsit fel lehetett venni, de nem sokat számított. Az utcán is kötelező a diákoknak az iskolai egyenruha, látszódnia kell, kabátot sem vehetnek. Ezt nem tudtam megszokni.
Egész Japánban ez lehet a helyzet, mert az a csereprogramos fiú, aki a legészakibb szigetre került, mesélte, hogy mínusz 10-20 fokban sem volt fűtés.

Átéltél egy földrengést is…
Igen. Ez volt az első földrengésem; először azt sem tudtam, mi van. Éppen a szobámban aludtam. Olvastam, mit kell ilyenkor csinálni, de átélni nagyon más. Nálunk 6-os, a mellettünk lévő megyében 7,3-as erősségű rengést mértek. Nem lehetett megállni, elestem. Átmentem a családhoz, ők is megijedtek, úgy volt, hogy evakuálnak minket, de mégsem. A 3-as, 4-es rengésekhez ők hozzá voltak szokva, de ez nekik is félelmetes volt. Bent kellett maradni a házban, lefeküdni és a fejünket védeni.
Japánban mindenkinek bepakolva áll egy hátizsákja, és ha bemondják a tévében, hogy menekülni kell a legközelebbi evakuációs pontra, kész a túlélőcsomag.

Sosem akartál az egy év alatt hazaszökni? Én lehet, hogy megfutamodtam volna. Nem, mert mindig volt olyan ember, aki segített, és mindig történt valami jó is. Azt éreztem: igen, nehéz, de ha kibírom, akkor mindent végig tudok majd csinálni. Tényleg úgy jöttem haza, hogy sokkal erősebb vagyok, jóval többet bírok, mint hittem. A japánok sosem panaszkodnak. Megtanultam tőlük, hogy ne nyavalyogjak, meg kell oldani a feladatokat. A diákok embertelen mennyiségű tanulnivalót kapnak egyik napról a másikra. A magyar gimiben a tizedétől hőzöngünk, hogy ezt „lehetetlen megtanulni”. Japánban zokszó nélkül nekiülnek, hogy együtt megtanulják. Addig nem mennek haza.
Európa nagyon énközpontú Japánhoz képest. A csereévem alatt egyre jobban átláttam a szabályokat, és lassan, de sikerült beilleszkednem. Barátaim lettek, sőt, még az a barátnőm is kimutatta az osztályban, hogy kedvel, aki hónapokig nem merte. Nekem is kellett változnom. Elfogadóbb lettem, türelmesebb, céltudatosabb.

Mik a legközelebbi céljaid?
Nemzetközi érettségi, aztán egyetem Tokióban. Oda visszavágyom. Imádok nyelvet tanulni, az angol, olasz és japán után a kínait fogom elkezdeni. Az még a japánnál is érdekesebb lehet. Még idén nyáron szeretnék kijutni Kínába. Éppen ezt szervezem.