Szent krokodilok földjén

Mindig csodáltam azokat, akik bárhová is csöppenjenek a világban, megtalálják a boldogságukat. Csilla öt éve döntött úgy, hogy családjával a számára is ismeretlen Gambiába költözik (melyről talán csak a Gyökerek sorozat Kunta Kintéje ugrik be néhányaknak). 38 éves volt, harmadik gyermekét várta. Egy ilyen váltás sokak szemében félelmetes, ő azonban otthonra lelt Afrikában; és a napsütés, a természet közelsége csak tovább erősítette szeretetteli optimizmusát

Hogyan kerültél pont Gambiába?

A történet 2006-ban kezdődött. Svédországban éltünk, akkoriban oda kötött a munkám. Többek közt idegenforgalommal, csereprogramokkal, FairTrade-kapcsolatokkal foglalkozom. Nagyon szerettem. A két gyerekünk hamar megtanult svédül, könnyen alakított ki kapcsolatokat, és láttuk, milyen jót tesz nekik a környezetváltás. Egyszer csak jött a hír, hogy a munkám északról délre röpítheti a családot: az Atlanti-óceán partjára, Nyugat-Afrikába. Én babát vártam, és semmit sem tudtunk Gambiáról. A hírek vegyesek voltak, főleg ijesztőek, és nehezen tudtuk elképzelni, milyenek lesznek a mindennapjaink, hová járnak majd a gyerekek iskolába stb. Engem az érdekelt leginkább, hogyan óvjuk meg az egészségünket, de miután informálódtunk, azt mondtuk, belevágunk! Gyorsan kellett dönteni. Szeretünk utazni, és csak a kihívásoktól lehet fejlődni.

Útra keltetek…
A turistaidény közepén érkeztünk; hihetetlen volt a színek, illatok kavalkádja. Ennyiféle embert még sosem láttam. Az első lakóhelyünket megpillantva nem épp álmaim otthona jutott eszembe, de egy görögdinnye elég volt ahhoz decemberben, hogy jó kedvre derítsen. 

Ért kultúrsokk?

Nem, de láttunk magyarokat pár nap után elmenekülni. A gambiaiak TOBABnak, lábon járó banknak tekintik a fehéreket. Ránk is így néztek kezdetben, pedig nem nyugatról jöttünk és a forint nyolcszor kevesebbet ér, mint a gambiai dalasi – de ezt alig akarják elhinni. Gambia pici, trópusi ország, a többségi muszlimok békében élnek a keresztényekkel és az ősi, afrikai életmódot folytatókkal. Szeretik a látogatókat, ami nem jelenti, hogy ne vernék át őket, ahol lehet. De egymást is becsapják, ez egyfajta össznépi játék. Ismerni kell a szabályait. Eleinte nem tudtuk, képesek leszünk-e beilleszkedni; de lassan megéreztük, hogy a helyünkön vagyunk.

Otthon érzitek magatokat?

Igen. Baráti kapcsolataink alakultak, a férjem jó munkát talált egy étteremben, és a gyerekeink nagyon élvezik a természeti környezet szabadságát. Az otthonosságnak, persze, része az is, hogy mit eszel, vagy hol laksz. Itt az ételek alapanyagai ugyanazok, mint a magyar konyhában. A nagy különbség, hogy nagyanyáink fantáziával főztek, míg Gambiában csak kb. tízféle étel létezik. Én viszont minden magyar receptet el tudok készíteni a hozzávalókból.

Hol laktok?

Eleinte egy helyiek által sűrűn lakott környéken béreltünk házat. Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a nyírségi nagyszüleimnél, ahol láttam, milyen a földdel, állatokkal dolgozni, kézzel készíteni a kenyeret, tésztát. Ez a tapasztalatom sokat segített. Két éve új környékre, egy városi téglaházba költöztünk; gyönyörű a kertje, tele virággal és gyümölcsfával: papaya, mangó, citrom, guava… Nagyon szeretjük. Különböző nációk laknak erre, a szomszédok megismertek és elfogadtak minket, ami fehérként nagy dolog. Ez rajtunk is múlott, de főleg a gyerekeinknek köszönhetjük, akik hamar felcsipegették a helyi wollof nyelvet a magyar, szlovén, angol és svéd mellé. Ugyan mindenki beszél angolul, mikor átutazunk Szenegálba (régen Szenegambia egy ország volt), a wollof sokat segít: minden egyszerűbb és olcsóbb lesz. A gyerekeknek természetes, ki milyen bőrszínű. A nagylányunk 15, a fiunk 13, a kicsi lány pedig most 5 éves. Rengeteg barátjuk van, néha túl sok is. Eleinte bosszantott, hogy mindenhol találtam szomszéd gyereket a házban, vagy az ablakból lestek minket. A felnőttek is folyton figyelnek – itt nincs magánszféra. Próbáltam megőrizni a saját életünket és befogadni az újdonságokat, de nem volt egyszerű.

Sokat változtatok Afrikában?

A nehézségek megtanítottak jobban kifejezni magunkat, megérteni másokat, segíteni egymásnak. Rengeteget tanultam a beilleszkedés során, mert nagyon különbözik a gambiai életszemlélet a miénktől. Harmonikusabb a természethez való viszonyuk; az ételt megköszönik az állatoknak és növényeknek. Sokat dolgoznak, és majdnem csak kézi erővel. A háziállatok szabadon mozognak, bárány- és kecskeseregek lófrálnak az utcákon. A krokodilt szent állatnak tekintik, főleg a házasság és a gyermekáldás kötődik hozzá. A kutyákat viszont kővel dobálják, mert félnek tőlük. Persze, mindennek két oldala van. A levegő frissebb, mint Európában, de a turistákkal megjelentek a nejlonzacskók és a kólásüvegek, a csacsis szemetes-fogatok meg nem bírnak el az utcai szeméttel.

Az egészségügyi ellátás mennyire megbízható?

Erről csak jót mondhatok. Gambiában született a kisebbik lányunk, Glória, úgyhogy vannak tapasztalataink. Bár a helyiek inkább hisznek a marabouk (javasok) tudásában és gyógyfüveiben, az ország el van látva jól felszerelt kórházakkal és képzett orvosokkal. Mi a modern és hagyományos orvoslásban is mindig megfelelő gyógymódot kaptunk.

Két gyereketek tanul. Milyenek a gambiai iskolák?

Vannak ultramodern, amerikai rendszerű intézmények – ezek tanulóit a külföldön élő rokonok szponzorálják. Az ország belsejében viszont még él az, hogy a lányok segítsenek a ház körül, a fiúk meg tanuljanak mesterséget, és a fehér ember iskoláját kerüljék el, mert fertőzött! Sok családban szakadást okoz, ha a fiú hivatalos munkakört választ, és „a fehérek egyenruhájában” állít haza. A család vallásától, nyitottságától függ, tanulhatnak-e a lányok is általános iskolában, vagy csak a muszlim hit szerinti arab iskolában –  amely egyébként hírhedt a testi fenyítésről. A mi gyerekeink magánoviba és magániskolába járnak. Nyáron szünet van, ami pont az esős évszak: júniustól októberig. Olyankor nem élvezhetők a kirándulások vagy az óceánparti úszómedencék, és nincsenek programok fedett térben sem. Remélhetőleg ez évben megnyit az Ebu Njie Színház – nem csak színházi programokkal. A szervezésében én is aktívan részt veszek.

Mi okozta Neked a legnagyobb nehézséget Gambiában? Én már az esős évszaktól megfutamodnék.

Azt könnyű megszokni. Viszont sok kulturális különbségbe ütközöl. Lehetetlen pl. megbízható segítséget találni a háztartásban: bejárónők léteznek, de késnek, el sem jönnek vagy lopnak; átpakolnak, eltüntetnek, eltörnek dolgokat. Általában mosást, vasalást bíznak rájuk, mert mosógép alig van, és az áramellátás is szakaszos. Babysittert találni se könnyű, sőt, értelme sincs: egy ember képtelen figyelni a gyerekekre, mert mindenki ahhoz szokott, hogy a nagycsalád felügyeli őket, és ebbe beleértendő az összes nagynéni, unokahúg, sőt szomszéd. Sorolhatnám a nehézségeket, de van néhány, amellyel naponta szembesülünk; ezeket csak elfogadni lehet, megoldani nem.

Mondasz példát?

Ilyen az áramkimaradás. Ami persze, gondot okoz a munkában és az ügyintézésben is. Minden lassú és bonyolult. Amikor hivatalos levelet írok a computeren, gyakran csak az aláírás hiányzik, mikor megszakad az áram. Régen bosszantott, de ma már inkább nevetek rajta. A kommunikáció is problémás, mert a gambiai kultúrában a „nem” szót kerülik. Így az „igen” nem jelent semmit. Rengeteg a félreértés. Ha komolyan veszed, amit mondanak, a végén még bolondot is csinálnak belőled. Vigyázni kell, mert csűrik-csavarják a szót. Az az attitűdjük is sok türelmet követel, hogy a kedves idegen majd megoldja az összes bajukat: azért van. A közlekedés szintén kaotikus. Autóval azért, mert midenki elsőbbséget akar, a lámpák nem számítanak. Gyalog meg folyton megállítanak, és rád akaszkodnak. A gyerekek utánad kiabálnak: TOBAB!, ami eleve pénzkérést jelez, jobb esetben hozzáteszik: „minty” (cukorka). Az utcákat ellepő sárga taxik dudálnak, hogy leintsd őket. Gyakran az új taxisokat azzal hajtom el, hogy „Azt hiszed, turista vagyok, pedig te vagy az új, a többi taxis ismer és békén hagy!” De ha úgy veszem, az ilyen történetek teszik színessé a héköznapjainkat.

Sokat tanulhattál kint…

Rengeteget. Tetszik, hogy a családokban mindenkinek napi feladata van, emellett jut ideje magára és a másikra. Én is jobban osztom be az időm, mióta ott élek. Az emberek a hétköznapi rohanás mellett is figyelnek egymásra, beszélgetnek. A vendégszeretetük is példaértékű. Mindig akad a nagycsaládban, aki megosztja a házát, szobáját egy rokonnal vagy akár ismeretlennel. És bármikor kérhetsz segítséget! Kibeszélheted a bánatod, örömöd, lesz, aki meghallgatja! Mi megismertük a helyiek életét, szokásait, biztonságosan mozgunk. A kiadásaink és bevételeink is egyensúlyba kerültek végre. De Gambiában nem szégyen szegénynek lenni. Mindenki segít mindenkinek.

A mentalitásbeli különbségeket meg lehet szokni?

Elfogadni lehet, és a jóra koncentrálni. De attól még muszáj résen lenni. Az afrikaiak rendkívül szélsőségesek: nagyon érzelmesek és segítőkészek, de ugyanilyen anyagiasak, és kihasználnak. Nehéz követni az érzelemkitöréseiket és kezelni tudni a kérő-síró emberek elvárásait. Rengeteg félresiklott történetet láttunk európaiak és afrikaiak kapcsolatáról: üzletek, házasságok buktak meg, többnyire az anyagiasságon. De persze születnek igazi barátságok is.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!