Szimpatika – „Önsajnálatnak nincs helye”

Elek Dóra 16 éve vezeti az értelmi sérült színjátszókból álló Baltazár Színházat. Alapítója, rendezője, menedzsere. Produkcióit a hagyományos közönség mellett gyermekotthonok és zárt intézmények lakóinak is elviszi (vállalva, amit a színházak nem tekintenek feladatuknak). Mert a kisiklottaknak és reményvesztetteknek van a legnagyobb szükségük a katarzisra.

Gyönyörű a játszóhelyetek. Tisztaságillatú új épület, hatalmas terek, sok fény...

Igen, tavaly költöztünk ide, a III. kerületbe. Nagyon büszke vagyok rá. Rengeteg munka volt megtalálni és így felújítani. Nem csak a társulat próba- és játszóhelye, a Baltazár Művészeti Központ fizetős foglalkozásait szintén itt tartjuk. Ezekre nem sérültek is járhatnak, csak, ugye, a sérülteknek vagyunk hiánypótlók. Ha te pl. rajzolni akarsz, találsz profi rajztanfolyamot, de ha sérült vagy, nehezen. Pedig rajztehetsége tényleg bárkinek lehet. Az egyik Baltazár-színészt, Danit, én írattam be még 2003-ban rajzolni, azóta fest, kiállításai vannak. Egy darab kapcsán jöttem rá, milyen tehetséges ebben is.

Vissza tudod idézni a kezdeteket? Miért akartál éppen értelmi sérültekkel színházat csinálni?

Párizsban végeztem, Európa legnagyobb művészeti egyetemének színház szakán. Kint láttam egy sérültekből álló belga társulatot. Nem szakemberként ültem ott, hanem egyszerű nézőként: egészen csodálatos színházi élmény volt. Akkor azt gondoltam, hogy még ennél is csodálatosabbat lehetne – és tudnék is – csinálni egy ilyen csapattal.

Miben adott többet ez az előadás a „normál” színháznál?

Nagy volt a kontraszt, és ezáltal a színház varázspálcája is sokkal erősebben hatott. Kiderült számomra, hogy aki a hétköznapokban nem tud számolni, sőt, esetleg beszélni sem, a színpadon remekül táncolhat, és lehet kitűnő színész.

Hazajöttél…

És eltelt pár év. Közben egy nagyon népszerű televíziós műsort szerkesztettem: Az én mozimat. Még tartott a sikerszéria, mikor egyszer magamba mélyedve azt kérdeztem, mit is akarok igazán. És visszagondoltam a legnagyobb élményemre az elmúlt évekből: az a bizonyos belga színtársulat úszott be. Eldőlt a kérdés. Felálltam, és azt mondtam: színházat fogok csinálni. Összepakoltam, kimentem Belgiumba két hétre, hogy megnézzem, hogyan dolgoznak a sérült színészek, visszajöttem, és elkezdem társulatot verbuválni.

Ezt hogy kell elképzelni?

A Kézenfogva Alapítvány akkori elnöke, Göncz Zsuzsa néni kapásból mondott tíz nevet, kikhez forduljak. Adtak kézről kézre. De magamtól is jártam az országban azokat az intézményeket, ahol sérültekkel találkozhattam.

Bementél, és megkérdezted, ki akar színész lenni?

Nem, az úgy volt, hogy tartottam nekik foglalkozásokat, hogy megmutassam, mégis mit gondolok a színházról. A Ferencvárosi Művelődési Házban eleinte hetente, később hetente többször kb. 25 emberrel foglalkoztam, majd mellette Csömörön is ugyanennyivel. Ezek már színházi próbák voltak, gyakorlatokkal.

Három hónap után azt kellett mondanom, az 50 ember túl sok, húzok egy vonalat, azok maradhatnak, akik színházból akarnak élni mint profi színészek, és ezért készek nagyon keményen dolgozni. Maradtak 13-an, akik a mai napig velem vannak. Három emberrel bővültünk csak. Mindannyian maguk döntöttek a sorsukról, ami sajnos példátlan a sérültek estében. Ők ösztönösen tudták, hogy ez jó lesz nekik, merthogy jók ebben. ’98 január végén kezdtünk mint társulat.

Honnan tudtad, hogyan foglalkozz értelmi sérültekkel?

Ezt nem kellett tudni. Ösztönösen éreztem. És használtam, amit a rendezésről megtanultam, mintha ép színjátszókkal dolgoznék. Ha valaki nem értett valamit, elmagyaráztam. Ha te nem értesz valamit, neked is elmagyarázom. Nincs semmi különbség. Talán kicsit anyai is a színészeimmel való viszonyom, nem csak vezetői, de kezdettől fogva nagyon szigorú vagyok.

A saját színpadotok mellett felléptek befogadó színházakban, turnéztok külföldön, jártok a Sziget Fesztiválra…

A Szigetet ne is említsd! Szerintem idén voltunk utoljára. Az mindig egy tortúra. Kosz, por, alig lehet beszélni tőle, nemhogy énekelni. A folyamatosan harsogó zene felőrli az idegeket… Van a Szigetnek jó része is, persze; és az is jó, hogy sokan megnézik a Baltazárt, száz ember mindig arra somfordál, és ha leül, marad. De amiről az egész szól, azt én károsnak tartom. Önbecsapás: az a szabadság, hogy szabad a mocsokban hemperegni.

Gyermekotthonban, javítóintézetben, börtönben is játszotok – a Sziget ezeknél könnyebb terep, nem?

Az első valódi börtönélményem a zártságával sokkolt (ahhoz képest nekem minden más könnyebb terep volt): kapuk, zsilipelés, a rácson fennakadt döglött galambok... El se tudom mondani. Három börtön van Magyarországon fiatalkorúaknak. A Miskolc melletti Szirmabesenyőn a legnehezebb térségek fiatalkorúi ülnek: 120-an; és csak egy szem pszichológusuk van. Szakemberek helyett gyógyszerekre megy a pénz: leszedálják őket. Ez nyilván a féken tartás legegyszerűbb módja, csak nem visz előre. Persze, nagyon nehéz egyenként foglalkozni 120 emberrel, plusz a kint lévő családdal. Rengeteg pszichológusra lenne szükség – amihez át kellene csoportosítani a meglévő pénzeket, de megtérülne. Csak sajnos kevesen gondolkodnak így.

Egy javító-nevelőben vagy egy börtönben annyira szörnyű a helyzet, hogy ott különösen fontosnak tartom, amit mi adhatunk. Főleg a fiatalkorúaknak, mert nekik még lehet más utat mutatni. A színészeink olyanok, mint a varázslók: a puszta jelenlétükkel is gyógyítóan hatnak. Mindig születik valami nagyon különleges dolog, amikor ilyen helyen lépünk fel: az előadás alatt, vagy az azt követő beszélgetésen.

Egy ideje egyfolytában azon a hosszú távú projekten töröm a fejem, hogyan juthatunk el minél több félrecsúszott, kilátástalan fiatalhoz. Most is játszunk a Szőlő utcai javító-nevelőben, és nyolc gyermekotthonnal fogunk együtt dolgozni a közeljövőben. Ez azt jelenti, hogy felkészülünk minden egyes otthonból, megismerjük a lakóit – ez egy foglalkozás –, utána ők idejönnek, bemutatunk nekik egy előadást, erre is foglalkozás épül, majd ez több körben megismétlődik más darabokkal, más szinten. Az előadásaink nagyon eltalálják ezeket a célcsoportokat.

Nem féltél, amikor először vitted a színészeidet olyan nézők elé, akiket valamiért antiszociálisnak minősített a társadalom?

Az első a rákospalotai lánynevelő-javító volt, ahová meghívtak minket. Mindenki tartott mindenkitől: a mieink állatira féltek attól, hogy meglopják őket, a javítós lányok meg nagyon izgultak, hogy jönnek a „dilisek”. Ehhez képest egymás nyakába borultak a végén. Azóta már visszajárunk. A darab mindig meghozza a fordulatot, mert akitől nem vártak semmit, hihetetlen teljesítményt nyújt. Minden előadás után kapunk egy csomó levelet, a börtönökben is a fogvatartottaktól: leírják, mennyi erőt adott nekik a fellépésünk. Mert a sérültek is mínuszból indultak nálunk – pont, mint a börtönviseltek a társadalom szemében –, mégis magasra törnek. És azt is pontosan érzik, hogy a társulat minden tagja teljes szívvel fordul feléjük. De egy előadás önmagában keveset tehet. A bezártságban élők legnagyobb ellensége a passzivitás. Már a gyermekotthonban élők is motiválatlanok, kimozdíthatatlanok, mert hiába a legcsodálatosabb program, egyszer csak azt fogják kérdezni: „Minek?” Ha úgyis visszakerülnek a sivárságba. Ezért felajánlottam, és mindig propagálom, hogy ha egy gyermekotthonban élő fiatal a művészeti központunkban akar tanulni, ösztöndíjjal jöhet. Ennyit tudok lépni arra a mondatra, hogy „na és mi lesz utána?”. Az előadás után rajta múlik, tanulhat: színészmesterséget, beszédtechnikát, kortárs táncot, bábot, zenét, hangképzést, képzőművészetet.

Sohasem kaptatok bántó megjegyzéseket senkitől?

Nem. Legalább 60 iskolával vagyunk kapcsolatban, itt 120 középiskolásnak tartunk egyszerre előadást, majd foglalkozást. Van, hogy az elején röhögnek, de azért is, mert zavarban vannak. A Fiúk, lányok témája, ahogy a tinédzsereké is: a párkapcsolat. Sérültek szájából furcsa nekik a csábításelméletet hallani, és idő, míg áthangolódnak, de utána nagyon megérinti őket.

Börtönökben sem kaptunk soha negatív reakciót, viszont sok vicces és megindító dolog történt. Tökölön pl. odajött egy pasi, hogy ő már látott minket a kecskeméti börtönben. Minden előadás után van beszélgetés. Ha a nézők hirtelen nem tudnak megszólalni, oldásképpen a szereplőket beszéltetem kicsit. Az egyik színészem azt mondta egy börtönelőadás után: „Önsajnálatnak nincs helye. Én is egy intézményből jöttem.” Ugyanis ő a Vakok Intézetében lakik. Ezek spontán szövegek, és annyira tiszták, mellébeszélés-mentesek, hogy ezek után mindig valódi beszélgetés kezdődik.

Azt adta, adja a sérültekkel való munka, amiért 16 éve elkezdted?

Milliószor többet. Nagyon boldoggá tesz. Ahogy most annyi más az életemben. Pont egy éve, párhuzamosan az új otthonunk megtalálásával, kiköltöztem Zebegénybe. Mindkettő hatalmas minőségi változást hozott.

Két órát utazom oda-vissza, nagyon kevés időm marad, percre be vagyok osztva, a barátaimmal is kevesebbet lehetek, de olyan környezetben élek, ami nem összehasonlítható a Rózsadombbal sem, ahol laktam. Mindig is nagyon közel éreztem magam a természethez, gyerekkoromtól különleges kapcsolatom van az állatokkal. Most a zebegényi kutyákat, akiket szeretek, naponta végiglátogatom. Mindennap futok az erdőben, együtt a szarvasokkal. Legföljebb attól félek, nehogy vadászszezonban valaki részegen lelőjön. Ha engem leejtettek volna a dzsungelben, mint Mauglit, azzal semmi bajom nem lett volna, remekül felnevelkedem.

Van két cicám, ők várnak otthon. Aki veszi a fáradságot, hogy kapcsolatba kerüljön egy macskával, rájöhet, mennyire szellemi, érzelmi lény, és rengeteget tanulhat tőle. Ezt csak az érti, akinek van rá antennája. Sok mindenben nem úgy gondolkodom, mint a legtöbben. Például, nekem evidencia, ami sokaknak (köztük jó barátaimnak is) érthetetlen: hogy nincs jogunk elpusztítani egy másik élőlényt. Ezért nem eszem húst. Bár szerintem sokkal többen értenék, ha szemébe néznének, mondjuk, a báránynak a vágóhídon. Számomra nincs különbség lélek és lélek között. Az ember magát felsőbbrendűnek állítja be a saját törvényei alapján. Pedig a világban, univerzális értelemben, nincs alá- és fölérendeltség. Ha ezt belátnánk, az ember az őt illető helyet foglalná el.