Szimpatika – Családrobbanás 2. rész: Elszakadás

"Tagadhatatlanul riasztó felismerés, ha a szellemi, lelki „befektetésként” kezelt utódunkban olyan külső hatásokat vélünk felfedezni, amelyek teljeséggel idegenek a mi értékrendszerünktől. (Nem mintha mindig odafigyeltünk volna azokra a megnyilvánulásainkra, amelyek szöges ellentétben álltak az előbb említett értékrenddel. Márpedig a gyerek folyton figyel, és elraktározza a tapasztalatait.)

Megkondulnak bennünk a vészharangok: valamit elrontottunk. Rést hagytunk az általunk tökéletesnek gondolt nevelési erődrendszeren, mely arra hivatott, hogy az általunk ártalmasnak gondolt külső hatásokat távol tartsa csemeténktől. Önreprodukciós igyekezetünket valakik készakarva gáncsolják, megakasztva hétköznapi istenségünk legfőbb értelmét (s valljuk be: sikerélményét) – azaz, hogy a magunk képére formáljuk gyermekünket. Azt gondoljuk, hogy noha mi mindent megtettünk – sokszor áldozatokat is hozva – a magasztos cél érdekében, holmi gonosz, külső erők mintegy eleve elrendelésben egy csapásra tönkre teszik eddigi munkánk eredményét.

Valljuk be, pánikba esünk.

Hallottunk már az elszakadás gyötrelmeiről másoktól, de nem gondoltuk volna sohasem, hogy ilyen kíméletlenül tör ránk. Hogy olyan vonások jelennek meg az általunk rajzolt képen, amelyek eltorzítják a bizalom, a szeretet mosolyát, és váratlanul felsejlik ezek mögül az érdek erőszakos ecsethúzása. Azé az érdeké, amely azt sugallja: kész vagy arra, hogy leválj a hordozórakétádról, kész vagy arra, hogy saját magad próbáld eztán kormányozni a sorsodat.

Sajnos, sok esetben a szülők ebből hiúsági kérdést csinálnak. Nem az önállósulási törekvésekkel van gondjuk, hanem annak módjával, ütemével, stílusával. (Mintha egy ország kormánya rendeletben akarná rögzíteni, hogy mikor törjön ki ellene a forradalom.) Egyfajta mindenhatósági kudarcként élik meg, hogy ezt a folyamatot nem tudják ellenőrzésük alatt tartani. Saját szerepük fiaskójaként értékelik, hogy az elszakadás nem ellenőrzött módon megy végbe. (Arra nem gondolnak a kedves szülők, hogy ez a folyamat a másik félben, tehát a gyermekben is kínlódást, érzelmi válságot generál? Higgyék el, neki sem könnyű az érdek-érzelem mérleg mutatóját egyensúlyban tartani. Több élettapasztalattal rendelkező felnőttként talán megpróbálhatnánk az ő fejével gondolkodni – legfőképp pedig elgondolkodni azon, hogy mit rontottunk el.)

Nem ismerek rá! – mondjuk, s közben azt érezzük: nem látjuk benne magunkat. Nem látjuk viszont benne azt, amit évek fáradságos munkájával belepumpáltunk.

Magyarán, nem látjuk garantálva, hogy a befektetésünk megtérüljön. Hogy amikor elmúlnak felettünk az évek, velünk lesz, gondoskodni fog rólunk. Nem hiszünk benne, és egyre kevésbé hiszünk neki. Előszeretettel érdeket látunk az érzelmek mögött s bele sem gondolunk, hogy ezzel önmagunkról állítottunk ki egy meglehetősen rossz bizonyítványt. Ha úgy tetszik, rossz üzletemberek vagyunk, akik rögtön szeretnék az eredményeket látni, illetve élni azokkal.

Ez bizony komoly önértékelési probléma, ami mögött az dolgozik, hogy nem hiszünk magunkban, az általunk közvetített értékek tartósságában. Mi több, hiteltelenül képviseltük azokat, s igazából valahol mindig is sejtettük, hogy a kölykök átlátnak a szitán.

Azt gondolom, hogy a következetesség, az önzetlenség és a bizalom azok az értékek, melyek tartósan egyensúlyba állíthatják egy serdülő érdek-érzelem mérlegének egyensúlyát. Ha az elszakadását nem befektetésünk kockázati tényezőjeként értékeljük, hanem új lehetőségek kipróbálási terepeként, ha képesek vagyunk a szárnyalását nem kisajátítani, és a kudarcait nem kizárólagosan rá hárítani, ha komolyan hiszünk benne, hogy mi mindent megtettünk az önálló pályára állítás érdekében, ha elfogadjuk, hogy a genetika és a szocializáció nem mindig partnere egymásnak, akkor talán könnyebben megbarátkozunk a gondolattal, hogy szülői „mindenhatóságunk” nem hatalom volt, hanem szolgálat. Ha pedig ez a szolgálati idő lejár, onnantól már csak senior tanácsadók lehetünk. (Persze tudjuk, hogy az üzleti életben ezeket nagyon jól megfizetik.) S az a jutalmunk, ha az utódaink később is kíváncsiak a véleményünkre. Könnyen belátható, hogy erre esélyünk sem lesz, ha az elszakadás viták, vádaskodások és érzelmi, illetve egzisztenciális zsarolások közepette zajlik le. Akkor mindkét fél kifordul magából és igazoltan mondhatják a másikról: Nem ismerek rá!"