Erőszakos, durva világban élünk – szól a közhely, amit mindenki unalomig ismer. De vajon valóban így van? És egyáltalán természetes, ösztönös viselkedésről van-e szó vagy tanult szokásokról, amikor valaki agresszióval oldja meg a konfliktusait?

Szinte a leggyakoribb szülői aggodalom mostanában, hogy jaj, mi lesz a gyerekemmel, állandóan csak játszik a gépen. Pedig a videójáték-őrület valami sokkal mélyebb dologról szól.

Mi történik akkor, ha nem valamire, hanem valakire vagyunk „rászokva”? Az ilyen helyzetek sokkal gyakoribbak, mint hinnénk – rengeteg érintett ugyanis maga sem gondol bele abba, milyen idegőrlő harapófogóban éli mindennapjait…

Több tízezer ember életét nehezítik meg a fóbiák, amelyek akár a szakmai előmenetelünkre vagy társas kapcsolatainkra is negatív hatást gyakorolhatnak.

A színházban átélt katartikus élmények néha tényleg gyógyítanak. Ebben hisz a Nézőpontváltó Egyesület és a Spirit Színház is, akik közös programsorozatot indítottak: öt színdarabjuk mindegyike valamilyen addikciót mutat be hétköznapi történeteken keresztül. Az alkotókat és szakértőket a lélek hanyatlásáról, annak felismeréséről és arról kérdeztük, a művészet hogyan segíthet a gyógyulásban?

Pénteken megint összegyűltünk, a Szaki, az Orsi meg én, hogy újra csak megmentsük a világot. Persze, tudjuk jól, hogy az egész világ túl nagy falat volna borkorcsolyának, így apránként igyekszünk rendbe hozni, ami elromlott, beindítani, ami nem lódul, vagy mondjuk, férjhez adni a Szakit.

A huszonötödik osztálytalálkozón tudta meg, hogy az a szeplős, szőke lány, aki a gimi utolsó két évében a padtársa volt, és akinek mindig lemásolhatta az angolját, tavasszal meghalt. Vikinek hívták őt is. Ők voltak a két Viki, a szőke Viki meg a copfos Viki.

100 évvel ezelőtt Sinka Vivien és édesanyja talán plakátokkal ragasztja tele Veszprém városát (már ha akkor is ott él), úgy kutat eltűnt személyek után. Ma a közösségi médiában „plakátolnak”: országosan, profin, és munkájuk itt nem ér véget. Vivien 25 évesen nagy gyereknek vallja magát, aki későn érő kortársaihoz hasonlóan élvezi az otthonlakás előnyeit; munkájában mégis olyan felelősségvállalást mutat, ami generációjára kevésbé jellemző. Bár édesanyjával dolgozik, az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítványnak ő az elnöke és arca. Telefonhangja alapján komoly, kiskosztümös nőnek képzeltem – az a féloldalas frizurájú, teletetovált lány viszont, akivel találkozom, nemcsak életkora miatt kelthet bizalmat a lázadó, elszökdöső fiatalokban, akiknek segít: vele szót értenek.

Balázs eleinte el sem akarta hinni, hogy Lili az övé. Kizárt, hogy épp az ő nyakába ugrik, amikor találkoznak, hogy épp őrá függeszti halványkék szemét, és le se veszi róla a randi végéig.

– ugyanerre jut egymástól függetlenül Dosztojevszkij, Churchill vagy Mandela – és őket idézve beszélgetőtársam, Fliegauf Gergely elméleti börtönpszichológus, kriminológus is. Börtönben szerezte első munkatapasztalatait őrként, majd nevelőtisztként, és azóta is – 25 éve – a börtönügy elkötelezettje: kutatóként, oktatóként, a Börtönblog írójaként vagy a kínzás és a rossz bánásmód ellen folytatott munkájában.