Toporzékolni az energiától

Magyarországon Te vagy A női prímás?

Én vagyok a legismertebb, de nem az egyetlen. Virágvölgyi Márta volt előttem, de ő aztán a tanításra összpontosított, maradtam én mint koncertező, táncházkísérő, gyakorlati ember. Most már azért jöttek a szakmába más csajok is, csak én vagyok leginkább a fejekben, olyan régóta hegedülök.

A „prímás” fogalom számomra a cigányzenészekhez kötődik.

Persze. A vonós zenét mindig is főleg cigányok játszották. Mi Erdélyben, mikor kimentünk dallamokat gyűjteni, majdnem csak cigány muzsikusokkal találkoztunk. Nekik tényleg a vérükben van a zene, de azért otthon is rendesen trenírozzák a gyerekeiket.

Sok helyen írod, hogy feladatodnak érzed „a népi hegedű misszióját”. Miért?

Én 7 éves koromtól klasszikus hegedűt tanultam. Pécsen, a zeneművészeti szakközépben Bartók Román táncait vettük, amikor a tanárom, Patachich Judit (az első táncházas generáció tagja, emellett klasszikus zenész) elküldött egy népzenei táborba, hogy legalább a hangulatát megérezzem. Nagy szerencsém volt vele, mert addig azt láttam, hogy a klasszikus zene felől lenézik a népzenét. Nyugaton a kettő egyenrangú, itthon sajnos máig nem, de már zajlik a két tábor közti ismerkedés. Sokat javított a helyzeten, hogy a Zeneakadémián elindult a népzenész-képzés. Mi voltunk az első évfolyam.

Ezért csak 2012-ben diplomáztál! Nem értettem, mikor olvasgattam Rólad.

Amit lehetett, képzettséget korábban megszereztem – ifjú népművész, táncház-zenész stb., ami papírt csak adtak –, de a népzenében nem létezett hivatalos képzés, miközben én 19 éves koromtól már népzenét tanítottam. 1985-ben kerültem Pestre, a Muzsikás Együttesből Porteleki Laci (a „nagy” Téka prímása) nekem mesterem volt, tőle tanultam, és egyszer csak az egész tanítást a nyakamba varrta: csináljam én, neki nincs ideje.

Bátor voltál…

Á, nem, vittek magukkal a feladatok. Pécsen végeztem, utána rögtön hívtak Szigetvárra klasszikus zenét tanítani, aztán Dorogra, tehát tanítani már tanítottam. Nagyon fiatalon alapítottam a Méta Együttest is. Még táncház-zenésznek tanultam Halmos Béláéknál, amikor szóltak, hogy legközelebb csak akkor jöhetek, ha hozok zenekart. Csak vicceltek, én meg fejletlen, pici kislányként mindent halálosan komolyan vettem. Legközelebb vittem zenekart. Így született meg a Méta.

Hogy tudtál nálad egy generációval idősebb zenészeket bevonni?

Ó, hát ezek csoda emberek, bármire hajlandóak voltak, csak játsszanak. A népzenében nincs meg a sznob hierarchia. A lényeg, hogy akivel zenélnek, tud-e játszani vagy sem.

A Métával már ’83-tól rendszeresen felléptünk, gyorsan terjedt a hírünk a táncházmozgalomban. Nagy előny volt, hogy klasszikus hegedűt tanultam, nem kellett a technikára figyelnem, zenélés közben tudtam kommunikálni a közönséggel. Már rég jártam a világot a Métával és 13 éve tanítottam, amikor Nyíregyházán a tanárképzőn lett népzenei tagozat: tehát valami, ami népzenei diplomát ad. Úgyhogy elvégeztem, én, aki megfogadtam, hogy nem ülök többé iskolapadba. Abszolút gyakorlati ember vagyok, az adatokat nem jegyzem meg, vizsgán néha nem tudok megszólalni. Buktam is pszichológiából, pedagógiából. Erre most megint tanulok, természetgyógyászatot, a betegségem óta. De a vizsgára nem mentem el. A Zeneakadémián is buktam főtárgyból és kamarából.

Gyakorlati tárgyból hogy tudtál megbukni?

A sok hiányzás miatt. Akkor kezdődtek el a súlyos problémák a magánéletemben. A lakásomat eladták a fejem fölül. Mára romkocsma lett a házunkból, mi albérletben lakunk. A 7. kerületben az önkormányzati lakásokat lakva eladták, bele lettem kényszerítve egy hitelbe, ami az ötszörösére ment fel, kikapcsolták a gázt, villanyt. A fiamat elvitte egy barátom, én ott maradtam a hideg lakásban, és többször is vesemedence-gyulladást kaptam.

Végül mégis kitüntetéssel végeztél a zeneakadémián.

Igen, de nagy meccs volt. Be kellett mutatnom az orvosi papírjaimat, hogy ne kelljen évet ismételnem. Akkor abbahagytam volna. Jártam elég iskolába. Oviban már kottát írtam. Amit gyerekként is szerettem, az a szolfézs volt, mert én még tényleg a Kodály-módszert tanultam. A kötelező néptáncot bírtam, de mikor elkapott a rocky-őrület, beleszerettem a mezőségi táncba is. Nekem hasonlít a rockyra. Aztán ahogy beültem hegedűsnek a táncházazással, magával ragadott a népzene-őrület. A rockrajongásom is máig megmaradt. Még Pécsen megismerkedtem csomó rock-zenésszel, aztán Pesten a Józsefvárosi Klubban a rock meg blues legnagyobb neveivel. Deák Bill, a Kormorán, Ferencziék, mind ott zenéltek. ’92 körül pedig kitaláltuk a Heavy Métát: népi és rockzenét kevertünk igazi örömzenélésben. Mindenki beletette, amit a saját műfajából hozott. Játéknak indult, de több lett, mert kiderült, hogy két közönséget is vonzunk, a rockosokat meg a népzeneszeretőket.

Amit a Heavy Métában kitaláltatok, később a jazz-re is adaptáltátok.

Igen, így született a Fiddle§Jazz együttes. Egyre többféle műfajba hívtak közreműködőnek. Hajtott, hogy megmutassam, mire képes a népi hegedű. Hogy aki meghallja, ne kapcsoljon át, mint én anno, kis klasszikus hegedűsként: hogy „mi ez a vacak?” „Recsegő-ropogó nyekergés” – ezt gondoltam. Felül akartam írni az előítéletet másokban is. Ahogy rám óriási hatással volt Sebő Ferenc az énekelt versekkel vagy a Muzsikás. A Méta-táborokat is ezért kezdtük el nyaranta. Közben megnéztük, mennyit bír egy ember: napi 8-10 órát zenéltünk, plusz az esti buli. Tizenvalahány éve ugyanaz a tanári gárda viszi a tábort.

Népzenei dallamgyűjtéssel is foglalkoztál. Nem gyűjtöttek még be mindent az előző generációk?

Nem, például mi elmentünk Erdélybe a cigánysorra, amire azért kevesen voltak hajlandók. Hihetetlen jó muzsikusokkal találkoztam, köztük főleg cigány zenészekkel. Beültünk a Trabantba egy rossz magnóval, néha éjjel 3-kor a Tilos az Á buli után. Kimentünk, tök felelőtlenül, megkérdeztük, hol van zenész a faluban, nem baj, ha nincs nála hangszer, nálunk van. Előnnyel indultam, mert tudtam dalokat, plusz nő vagyok, kuriózumnak számítottam női prímásként. Csókolgatták a kezem, előkerült a több hetes töltött káposzta meg a rossz pálinka. Aki viszolygott ettől, annak ment a hasa, nekem soha semmi bajom nem lett. Imádtam. Olyan szeretetet kaptunk, hogy csuda!

A Prímásverseny vagy a Fölszállott a páva zsűrizése, Csík zenekar, Animal Cannibals-, Nox-közreműködés… Mindenbe belekóstolsz?

Imádok ugrálni a műfajok között, szabadságérzetet ad. Rosszul bírom a kötöttségeket, a beszorítottságot. A változatosság feltölt, pihentet, és a misszióhoz tartozik ez is. Amikor Csík Janika a mezőségi zenétől a jazz irányába fordult, engem kért meg, hogy segítsek ebben az átmenetben. Ebből maradandó munkakapcsolat lett, zenei rendezőként pofátlanul beleszólok mindenbe. A Most múlik pontosan kidolgozásánál rájuk is vágtam az ajtót, kemény tudok lenni, de nagyon hálásak érte, én meg azért, hogy bíznak bennem. A mai napig hajt egyfajta bizonyítási vágy. Pécsen, amikor táncházazni kezdtem (magyar zenészekkel), azt mondogatták a hátam mögött: „Szegény Salamon átállt a cigányokhoz, pedig milyen jó hegedűs volt”.

Nemrég megkaptad a Magyar Arany Érdemkeresztet.

Sokat jelentett. Alig vártam az új feladatokat. Sajnos közben beteg lettem, és a rák Magyarországon megbélyegez. Itt vagyok erőm teljében, toporzékolok az energiától, de mire meggyógyultam, híre ment, hogy beteg vagyok, kevesebben mernek hívni. Most amúgy is az önmenedzselés megy, változott a világ, de magamat meg nem ajánlom, mert koldulásnak érzem. Én zenélek.

A betegség mennyire ért váratlanul?

Teljesen. Bár előtte volt sok év, amíg nagyon lefele mentek a dolgaim. Lelkileg egyre rosszabbul voltam, hibáztattam magam, őrlődtem, kifelé meg ugyanúgy mosolyogni kellett és csinálni mindent maximálisan. A bronchológus világszövetség alelnöke az orvosom, gratulált a féléves kontrollon.

Az orvosi módszerekkel (kemo, sugár) és egy természetgyógyász csapattal kilenc hónap alatt kijöttem a tüdőrákból nyirokáttéttel. Azt hiszem, nem is fogtam föl, hogy mi történik velem. Így bírtam ki, hogy ne pánikoljak rá. Nem engedhettem meg magamnak, egyedül nevelem a fiam. (Egyébként ő is olyan, mint én, kis lüke zsenigyerek, most harmadikos a Bartók Zeneművészetiben.)

Láttam a honlapodon a nagypapád képét. Az ott az egyetlen családi fotó.

Igen. Nagyon szeretett, adott még a gombapörköltjéből is, amiből senkinek. Erdész volt, és még tudhatta a régi autentikus dalokat. A pici, negyedes hegedűmön eljátszotta a „Megismerni a kanászt”, én meg 10 évesforma gyerekként, aki klasszikust tanult és vele sznobériát, kicikiztem. Soha többé nem fogta meg a hegedűt, amit máig rettenetesen sajnálok.

A Magyar Média Mecenatúra támogatásával háromrészes rövidfilm-sorozat készült Salamon Beáról: