Az elefánttól az Urániáig

Ki és mikor figyelt fel először a kézügyességedre?

Ötéves voltam, amikor a szüleim elváltak, a bíróság apámnak ítélt a bátyámmal együtt. Mivel apám akkor a határőrségnél dolgozott, és éjjel is riadóztathatták, kénytelen volt bennünket nevelőintézetbe adni, bátyámat Kőszegre, iskolások közé, engem pedig Kemenessömjénbe óvodások közé. Az igazgatónő, Vargáné, gyermektelen, elvált asszony, a névazonosság miatt azonnal a szárnyai alá vett, és a hétvégéken, amikor apám nem tudott látogatni, hazavitt magával. Ő lett az első „mentorom”, és őt több meghatározó ember követte egészen felnőttkoromig. Már az intézetben észrevették a rajztehetségemet, kaptam egy rajzfüzetet. Az óvónők témákat adtak meg, emlékszem, le kellett rajzolnom egyikük esküvőjét. Tisztán mégis egy saját rajztémám maradt meg: apám a dzsipje mellett, katonaruhában, fegyverrel a kezében.

Ki lett a következő mentorod?

Szombathelyen az általános iskolai osztályfőnököm, Káldi Jánosné és a férje (Weöres Sándor régi barátja!), aki helyi koszorús költő volt. Káldi hatására elkezdtem versben írni a magyar házi feladataimat, és ő biztatott, dicsérte az iskolás rímfaragásaimat. Közben a lányuk, Káldi Judit grafikus rajz szakkörébe jártam, aki megismertetett a kedvenceivel, Picassóval, Modiglianival, Chagallal. Másfajta szemléletet ültetett el bennem, mint amit az akkori szombathelyi közvélekedés sugallt (azaz hogy Leonardo és Munkácsy kivételével mindenki kókler). Hihetetlen szerencsém volt a nyolcadikos művészettörténet-tanárnőnkkel is. Burainé – akkoriban özvegyült meg, gyakran sírt az órákon, ami mélyen megérintett – a modern szobrászatért, elsősorban Henry Moore-ért rajongott.

A saját ötleted volt, hogy Budapestre felvételizz a Kisképzőbe, vagy a tanáraidé?

Ehhez újabb találkozás kellett: Majthényi Károllyal, egy Kerényi-epigonnal, aki a megyében komoly pártfunkciót is betöltött. Az akkor éppen postás apám körzetében lakott, apánk pedig egy nap elvitte hozzá a rajzainkat. Majthényi javasolta, hogy jelentkezzünk a Kisképzőbe, majd be is protezsált mindkettőnket. Bátyám egy évvel járt felettem. Egy hétvégén hazahozott egy marék plasztilint, hogy mintázzon belőle, de aztán elfelejtkezett róla. Én kölcsönvettem, és mintáztam egy elefántot. A bátyám megmutatta a képzős tanárának, akinek annyira megtetszett, hogy javasolta, ne festő, hanem szobrász szakra jelentkezzek.

Tehát az elefánt miatt lettél szobrász…

Mondhatjuk. A Kisképzőben Gőbölyös Gyula lett a mentorom, akiért mindannyian rajongtunk, attól kezdve, hogy belépett (pont úgy öltözött, mint mi). Sajnos csak az osztály egyik felét tanította, engem nem. Amíg mi unottan korsókat festettünk, a tanár úr teljes körű kultúr-antropológiát adott át.  Később titokban bejártam az esti rajzóráira, amíg ezt a nappali rajztanár meg nem tiltotta. De Gőbölyös néprajz, majd népibútor-restaurátor szakkörébe járhattam. Miatta lettem restaurátor. És József Attila-mániás. Mert szinte minden tanítási helyzetben tudott idézni valamit József Attilától. Amikor például azt akarta velünk éreztetni, hogy a természeti népek mennyire féltek attól, hogy a természet rendje felborul, az éjszakára nem következik nappal, a télre tavasz, már szavalta is: „S ameddig ez a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyúl, fél, hogy örökre alkonyúl.”

A Kisképző után egyenes út vitt a Képzőművészeti Főiskolára?

Csak harmadjára vettek fel, de legalább belekóstolhattam a nagybetűsbe. Dolgoztam kőszobrászként, majd képesítés nélküli tanítóként. Aztán éppen leszereltem, amikor eljutottam Körömbe, Kuklay Antal „ellenzéki” művészettörténész-plébánoshoz, Pilinszky-kutatóhoz, akit azért helyeztek az ország eldugott szegletébe, hogy ne sok vizet zavarjon. Csakhogy őt bárhová tették, hegyeket mozgatott meg. Barátok lettünk, én több mindent restauráltam neki szívességből. Ma a lelki atyám. Miután elvégeztem a főiskolát, maradtam mint segédtanár. Ekkor kért fel Jovánovics György szobrász, hogy legyek az asszisztense a 301-es parcella emlékművének kivitelezésében. Rengeteget tanultam tőle.

Mi volt az első önálló munkád?

Mint minden végzett restaurátor, egy idősebb kolléga mellett kezdtem. Nekem az volt a szerencsém, hogy nem a keze alatt kellett dolgoznom, hanem egész munkákat passzolt át nekem. Akkoriban Heves megyében volt egy műemléki területi felügyelő, aki megelégelte, hogy a támogatásoknak nincs látszatjuk, elvesznek a nagy projektekben, ezért belefogott a Nepomuki Szent János szobrok felújítási programjába. Évi három-négy szoborra volt pénze, ’93-ban, négy évvel a diploma után ezekből kaptam egyet: a feldebrőit. Már családos ember voltam, egy 4 és egy 2 éves kislánnyal, így az egész család leköltözött Feldebrőre. A szállásunk a szoborral szemben állt, a gyerekeim ott játszottak az állvány körül, Zsófi fel is mászott mellém, és „tisztogatta” a szobrot. Emellett kecskét fejt, élte a falusi gyerekek életét.

Két-három Nepomuki szobor után már önállóan kaptam meg a munkákat. Jól kerestem, de nagy pénzeket csakis az épületrestaurálás hoz. Az áttörést ’97-ben a Budapesti Szent Mihály Templom homlokzati restaurálása hozta meg. Ekkor vettem fel először embereket. Főnök lettem. Tél volt, gázpalackokkal fűtött állványon kellett dolgoznunk. Az átadás előtt egy hónappal felrobbant egy palack, leégett az állvány, súlyosan megsérültek a szobrok. Kezdhettük az egészet előröl.

Azóta öt-hat, néha több alkalmazottam vagy alvállalkozóm is van. Ennyi embert anyaggal, szerszámmal ellátni sem kis feladat, emellett bejárásokra, egyeztetések, zsűrikre rohanok, és túl sok az adminisztráció. Együtt dolgozni számtalan más szakmával, általában lehetetlen határidők és szűk fizikai határok közé szorítva nem könnyű. (Éppen tegnap majdnem verekedés tört ki a Lánchídnál. Az embereim műköveztek, mellettük egy darus követ helyezett. Goromba stílusban kérte, vigyük arrébb a keverőgépet, mert lefröcskölheti az autóját; fenyegetőzött, hogy a daruval felemeli, és elhajítja a gépet. Amikor aztán az összes emberem megjelent, köztük a kétméteres erdélyi óriás, a darus elsomfordált). Jobban szerettem egyedül dolgozni... Pedig amúgy ízig-vérig közösségi ember vagyok. Egy egoista korban.

Milyen közösségben vagy „közösségi ember”?

Leginkább Gödöllőn, ahol lakom.  Egyrészt az itteni Waldorf iskola közösségében, az egyesület alapító elnöke is voltam. A gyerekeim már nem járnak oda, de nyáron még szerepeltem a waldorfos Szentiván éji álom előadásban. Alapító tagja és névadója voltam a GÖMB-nek (Gödöllői Művészetbarátok köre), amely számtalan kiállítást valósított meg. Vezetek egy restaurátor csapatot, amely az évek során alig változott összetételében, ami fontos visszaigazolás. És – ki ne hagyjam – játszom egy amatőr focicsapatban. Ezeken túl szinte minden gödöllői köztéri szobromat ingyen készítettem,  sőt, néha én álltam a költségeket is. Az idei „20 év Gödöllőn” című kiállításom kísérőszövegébe eredetileg ezt is beleírtam, de Kati, a feleségem szerint ezzel nem illik kérkedni… Azt hiszem, szintén a közösségi léttel függ össze, hogy imádom a bartert, azaz pénz helyett a cserét; rengeteg mindent csináltam barterben.

Mit cseréltél mire?

Például barterrel szereztem a telkem is: 1994-ben nem volt restaurátori munkám, ezért elkészítettem a szabadtéri Nepomuki Szent János szobrok országos topográfiáját. Így jutottam el Gödöllőre is. Kiderült, hogy a szobrok a kastély raktárában hevernek, és az önkormányzatnak pillanatnyilag nincs pénze a restaurálásukra. Önkormányzati telekért cserébe elvégeztem a munkát. A telken részben barterrel építtettem fel a műterem-házamat egy mosonszolnoki vállalkozóval, én cserébe körberestauráltam Mosonszolnokot. A gyerekeim iskolájának szintén több bartert bonyolítottam, az iskola egy szobromért kapott tornaterem-használatot. (Ugyan a Kastélykert étterem ablakainak restaurálását pont nem barternek szántam, a fővállalkozó eltűnt a pénzemmel – végül „leehettük” a restaurátori tiszteletdíjat.)

A szobrászat és a restaurálás is egyszerre szellemi és fizikai munka.

És én ezt nagyon élvezem mindkettőben! A restaurálás még egy fokkal összetettebb, mert művészettörténeti, ikonográfiai, kémiai, fizikai, biológiai ismereteket, időnként kutatásokat is igényel. Amikor az első Nepomuki szobrot restauráltam Feldebrőn, rögtön beleütköztem egy maradványba a szobron (a karing bal szélén), amit senki sem tudott megfejteni. Elsőre csipkének tűnt. Addig kutakodtam, amíg rájöttem: egy angyal feje volt hozzáragasztva a figurához – és ezzel leírtam a művészettörténetben addig fel nem tárt típust, a „Nepomuki angyalfejjel” változatát. (Mint az ornitológus egy ismeretlen madárfajt.) Azóta több ilyet restauráltam. Ez az a morbid angyal, amelynek csak feje és szárnya van, sokan tévesen kerubnak nézik. A használatának praktikus oka is volt: kitöltött olyan hézagokat, amelyek törékennyé tennék a szobrot.

Minden feladat új kihívás, soha sincs két egyforma, ezért a restaurálást nem lehet megunni. De az is igaz, hogy nincs benne valódi művészi szabadság, sőt, néha kényszermegoldásokra szorulunk. Például a Máriabesnyői Kálvária restaurálásánál a kálváriajeleneteket vastag üvegtáblákkal kellett elfednünk. Valaki ugyanis benyúlkált a rácsok nyílásain, és következetesen letörte a kálvária negatív szereplőinek fejét. A legnehezebb munkánk ezeknek az apró portréknak a pótlása volt.

Az írás kitérőnek tűnik a képzőművész pályádon.

Hosszú ideig csak egy-egy esszét írtam, aztán Gödöllőn elmentem Ferdinandy György könyvbemutatójára, és még ott elhatároztam, hogy a gyerekkori élményeimet, a saját és kapott történeteimet megírom. Gyurkával összebarátkoztam, később ő lektorálta az Orfeusz Kiadónál megjelent novelláskötetem. A szobrászat és az írás két külön világ, de hasonlóság, hogy egyikben sem sikerül soha megragadnom azt az első élményt, amelyben teljességként, bár csak villanásnyira megjelenik előttem a mű. Persze, az írás leginkább művészetterápia volt eleinte. Azért is írok most kevesebbet, mert már nem kell, hogy gyógyítson. Viszont egy ideje kísérletezem teljesen fiktív történetekkel. Érdekel, vajon csak közvetítője tudok lenni egy történetnek, vagy egészében a teremtője is.

Rengeteg mindennel foglalkozol. Úgy érzed, a helyeden vagy?

Magánemberként nagyon is: jó a házasságom, van három felnőtt, szép, szerető lányom, és pont olyan életszínvonalon élek, ahogy szeretnék. Egyébként nem érzem, hogy a helyemen lennék, ezért is keresek mindig új utakat.  A restaurálás elég kellene legyen mint hivatás, életprogram, mégsem az. A műemlékek azt kívánnák, hogy elmélyülten, határidőktől, anyagiaktól függetlenül dolgozzunk rajtuk, ehelyett vállalkozóként szűk határidők szorítanak. Emiatt is keresek mást, ahol a magam ura vagyok, én diktálom a tempót, és nem függök mástól. Persze, épp a restaurálással keresett pénz teszi lehetővé, hogy szobrászkodhassak, írhassak. Ezekben viszont nehéz belülről megítélni, hol is állok a mezőnyben. A külső megítélés meg nem mindig találkozik a sajátommal. Olykor bezsűriznek egy tárlatra, aztán nem. Egy művészettörténész dicsér, a másik meg sem említ… Talán nem kellene, hogy számítson, mégis számít. És még valami, amiért nem lehetek a helyemen: kereső ember vagyok. Keresem Istent, keresem önmagam. Gőbölyös tanár úr arra tanított, hogy a megismerés (a keresés) végső célja önmagunk megszeretése, mert minden ismeretünket szükségszerűen önmagunkra vonatkoztatjuk. Nekem, mivel ötéves korom óta nincs mellettem anyám, súlyos érzelmi deficitem van, amit megpróbálok ellensúlyozni. Talán ezért is igyekszem magam annyiféle szerepben kipróbálni – végső soron megszeretni.

Varga Zoltán Zsolt szobrász-restaurátor magánemberként szerető családdal, három lány felnevelésével büszkélkedhet. Szakmailag többek között azzal, hogy a budapesti Uránia mozi, a Rác fürdő, a Millenniumi emlékmű, a Terror Háza, a fertődi Esterházy-kastély vagy a visegrádi Királyi Palota őrzi keze nyomát. Hányatott, részben intézetben töltött gyerekkoráról novellái árulkodnak, mégis elmondhatja: „Valaki minden életkoromban szeretett, támogatott és segített azzá válnom, aki lettem.”