Hol báb, hol nem báb

Tegnap megnéztelek Brecht Kaukázusi Krétakörében. Te, a főszereplő maszk nélkül, báb nélkül játszol. Hol kezdődik és hol ér véget ma a bábműfaj?

Én is szoktam ezen gondolkodni. Most láttam Kecskeméten egy „bábelőadást”, abban egy darab báb volt: az aranyhal. Ha beül rá egy gyerek, hogy bábokat lásson, na, ott nincsenek. Nálunk a Csillagszemű juhász szintén élőszereplős, két nagy bábjelenettel (a vérsünös meg a medvés), de a színészek báb- vagy rajzfilmfigura-szerűen viselkednek, és a díszlettel való játék, a jelmez is bábszínházba való. A nem realista színjátszás különböző formái illenek a bábszínházhoz, mert itt legyőzhetők bizonyos fizikai korlátok, ami, ugye a mesében külön praktikus. Lásd vérsünök, medvék.

Vagy amikor lehullik egy fej, mint a Kaukázusiban.

Feszegetjük a határokat, ami szerintem nagyon jó. Lehet kísérletezni. A Kaukázusinál nem merül fel, hogy bábszínházat látunk-e, mert sok báb van benne, de a tárgyakkal való játék, a mindig új funkcióban előkerülő kellékek is alapvető bábos eszközök. Ha bábszínházban látok ilyet, akár élő szereplőkkel, az nekem bábszínház.

Ez bábszínház-definíciónak jó is lesz.

A lényeg a bábos gondolkodás. Hogy ha szomorú vagyok, nem leülök és sírok, hanem beúszik fölém egy kartonfelhő, és elkezd esni az eső. Külön izgalmas, hogy egy előadásban valaki miért báb vagy nem báb, mozgatják-e őket, látszanak-e a mozgatók… Ebben rengeteg a lehetőség. A Semmi című darabban pl. bábokkal kezdünk játszani, de minden szereplőt ér egy bizonyos trauma – akkor ember lesz. Nagyon működik. Van gyerekelőadásunk, ahol minden bábmozgató színész látszik. Amikor a közönség hátrajöhetett megnézni, hogyan működik, sok gyerek akkor szembesült a mozgatók jelenlétével – holott végig látszottak!

Elfogadják az illúzióvilágot.

Igen. Most a legbábosabb előadás, amibe beugrottam, a Nyúl Péter: piciknek, klasszikus paravános bábszínház, ha kilóg a fejed, véged. A Hókirálynő feketeszínház: feketében vagyunk, kesztyűben, csuklyában, és egy fénysávba kell betartani a bábokat. A Csillagszeműben báb nélkül én játszom a királykisasszonyt. Nagyon élvezem, mert sosem voltam királylány! A korosztályomban sokkal királylányosabb lányok vannak, nekem nincs darázsderekam, se hosszú hajam – és még bábra is úgy osztanak szerepet, hogy a színész hasonlítson a karakterre.

Hogyan jutott eszedbe, hogy bábszínész akarsz lenni?

Kecskeméten, még középiskolásként jártam diákszínjátszó körbe, imádtam, de fel sem merült bennem, hogy színész lehetek. Nevezhetjük önbizalomhiánynak, bár nem jó szó. Azt képzeltem, a színészek annyira más lények, hogy az ő világuk külön világ, én meg normális ember vagyok. (Aztán rájöttem, hogy dehogyis mások.) Féltem. A bábszínháztól meg nem.

A bábok világát kedvesebbnek képzeli az ember. El is lehet bújni a báb mögé.

Igen, miközben a bábod te vagy. Meg tudod mutatni, mi van benned, anélkül, hogy nagyon kitennéd magad. Volt bennem exhibicionizmus, de nagyon lenyomva. Diákszínjátszó társaim már színésznek készültek, én meg csak szórakoztam. Fogalmam sem volt, mi legyek. Gimiben az irodalom érdekelt, a rajz meg a zene, viszont egyikben sem voltam kiugróan tehetséges. Szegedre mentem esztétika szakra, de elveszettnek éreztem magam: hiányzott a színjátszás, a barátaim, akik mind színjátszósok voltak. Rájöttem, hogy csak a színházon keresztül történnek velem a fontos dolgok. A szegedi ismerőseimmel csak iszogatni tudtam esténként, én meg arra vágytam volna, hogy együtt hozzunk létre valamit. Pánikba estem. Ezért mertem felvételizni: előre menekültem.

A színművészeti egyetem hozta az elvárásaidat?

Igen. Nagyon jó osztályunk volt. Kollégistaként 5 éven keresztül éltem összezárva ugyanazzal a 13 emberrel, éjjel-nappal próbáltunk; teljesen kiestünk az időből. Az osztályfőnököm Meczner János volt, a bábszínház igazgatója, ő hívott a társulatába dolgozni, úgyhogy nagy szerencsém és egyenes utam volt. A prózaisoknál sem mindegy, kinek az osztályába kerül az ember, már elsőben eldőlhet a sorsod azzal, hogy pl. „zsótéros” vagy „mátés” leszel.

Hogyan képzik a bábszínészeket?

Ugyanúgy, mint a prózaisokat, a báb plusz. A fő különbség, hogy míg prózai színházban van a szerep és a színész, ezt a kettőt kell összehozni, itt a színész, a szerep és a báb: ez három. Tanultunk bábtechnikákat, de pl. a kesztyűsbáb óra nem úgy zajlik, hogy mindenki egyszerre emelje fel a kezét, hanem kezdettől jelenetekkel dolgozunk, a vizsgákon is. Vannak alapok, amiket tudni kell, hogy a báb orra határozza meg, hol a tekintete, stb., de minden előadáshoz új bábot kapunk, és minddel külön meg kell tanulni dolgozni, mert máshogy van faragva, máshogy mozog, meg kell szokni. A szándék mindig az (csak gyakran nem sikerül), hogy már a próbákra legyen meg a báb, de ne teljesen készen, még alakulhasson. A Képzelt beteget olyan bábbal próbáltam, aminek lejárt a feje. Alföldi Róbert fel is lelkesült, hogy akkor maradjon lejárós fejű. Szerencsére nem így lett.

Meg szoktad szeretni a bábjaidat?

Igen, nagyon. Van most egy programunk a bábszínházban, a Mozgató: előadás előtt, után beavatjuk a gyerekeket a kulisszatitkokba, beszélgetünk velük az előadásról. Minden színészt külön meg kell kérdezni, megfoghatják-e a bábját. Nekem nem fáj, de van kollégám, aki nem bírja. Csak a kellékes és ő érhet a bábjához. Sajnos, ha kifut egy előadás, nem vihetjük a bábokat haza. A színházban és a Margitszigeti Víztoronyban mindig van belőlük kiállítás, de többnyire raktárban dekkolnak. Pedig műalkotások. Gondoltam már rá, hogy ilyen bábokból rendezzek egyszer előadást. Nehéz, mert minden produkciónak megvan a maga képi világa, és nemigen keverhetők.

Kicsiknek, kamaszoknak, felnőtteknek is játszol. Melyiknek milyen?

Egyetem alatt csak felnőtt előadásokban szerepeltem, gyerekközönséget a Budapest Bábszínházban láttam először. Gyerekeknél is más a hétköznapi és hétvégi közönség. Hétköznap csoportok vannak kísérővel: egy lélekként reagálnak, sikítanak, ha veszély van, bekiabálnak a szereplőknek. Imádom. Hétvégén már szülők, nagyszülők is jönnek, a gyerekek pedig folyamatosan beszélgetnek velük. Olyan, mintha tévé lennék a háttérben. Meg kellett szoknom. Piciknek játszani mindig nagy felelősség. Minden szülő mást gondol, mit láthat, hallhat a gyereke. Tehát nem elég egy ötéves fejével gondolkodnunk, hogy mi vicces, mi nem, meg kell felelni a szülőknek és óvó néniknek is (pl. van-e fogtündér). Érdekes, hogy öt éve elhangzott egy előadásban a „hülye” szó, és rengeteg panaszlevél érkezett. Ki is húztuk. Most a Csillagszeműben is benne van, de már senkit nem zavar. A bátyámnak van két kisgyereke, én rajtuk tesztelem a legkisebb korosztályt. A család úgyis elvárja, hogy nagyon szórakoztató legyek.

A kamaszközönség milyen? Azt gondolnám, egy bábelőadásba őket a legnehezebb bevonni.

Nagyon féltem tőlük, mert a kicsiknek még varázslatos, a felnőtteknek már egzotikus a báb-világ, de emlékszem, milyen kritikusak voltunk kamaszkorunkban. Mikor bejönnek, hallom a megjegyzéseket, hogy: „Most tényleg ez lesz?!” Majd érződik az eldöntetlenség, hogy „ez tetszik nekem?” Aztán jönnek az első nevetések, bevonódnak. Igazából 14 fölött kábé felnőttként kell kezelni őket, és akkor nagyon nyitottak. Persze előfordul, hogy felröhögnek, és tudom, hogy valaki ott a közönségben mondott egy poént; de visszajönnek, ha jó az előadás.

Minden munkának van „nemszeretem” része. A tiédnek mi az?

Nincs hétvége, karácsony. Hm… most gondolkozom, mennyire lehetek őszinte… Nekem főleg a rendezőkkel gyűlik meg a bajom. Én képviselem a véleményem, ha nem veszik figyelembe, visszavonulok, de belül még sokáig feszülök. A másik, ami látszólag ellentmondás, hogy szeretem, ha a rendező erőskezű: tudom, mi a feladat, amit teljesítenem kell. Persze az eredmény sosem lesz pont olyan, ahogy ő képzelte, mert abban már én is benne vagyok. Ami nagyon leszív, ha ahányan vagyunk, annyiféle véleményt mondunk valamiről, és a rendező nem dönt arról, amit kívülről ő láthat egyedül. Ez rengeteg energiát elvisz. Miközben én nagyon gyorsan és hatékonyan tudok működni, néha akkor is, amikor más leblokkol.

Volt erre példa előadás alatt?

Pl. az Oidipusz-karanténban használtunk egy kis gázlángszórót, amivel föl kellett gyújtani egy maszkot. Elromlott, és hatalmas lángcsóvát csapott.  Az ilyen helyzetek nem ejtenek kétségbe: eloltottam a lángot, míg mondtam a szövegemet – miközben gondolkoztam, hogy a lángszórót kiadjam-e az ügyelőnek. Mindezt egy tüllfüggöny előtt, egy olyan színészkollegával, aki fél a tűztől, ezért előre fixáltuk, hány méterre áll majd tőle. Az már az Örkényben történt, hogy leesett egy levél a nézőtérre. Le kellett másznom érte és elkérni a nézőktől: szerepben. Ezeket a helyzeteket imádom. A Kaukázusiban is azt a részt várom a legjobban, amikor át kell másznom a székeken a nézők segítségével, kisbabával a karomban. (Az unokaöcsém még baba volt, amikor a Kaukázusit próbáltuk, sokat segített, hogy tudjam, hogyan kell csecsemőt cipelgetni.) Van, hogy egy néző lefagy, de a mellette lévő nyújtja a kezét.

Szakmailag merre tovább?

A Képzelt beteg most nagyon izgat. Alföldi keménykezű rendező, de bevon az alkotásba. Én is szeretnék majd rendezni – kellenek az új kihívások, impulzusok. Nagyon élveztem, amikor független produkciókban is szerepelhettem, vagy az Örkény Színház Stuart Máriájában. Nem akarok elkényelmesedni, néha kell a stressz. Volt egy próbálkozásunk: a színis osztálytársaimmal megalapított Hups! társulat. Bábszínházként és zenekarként is működtünk. Két előadásunk futott, élőzenével, szöveg nélküli jelenetekkel. Nagyon szerettem a Hups!-szal fellépni, utazni, utcazenélni… Én gyerekként zongoráztam, már egyetemistaként kattant be, hogy a nagypapám tangóharmonikázott, és ez a hangszer mennyire passzolna a bábszínházhoz. Úgyhogy elkezdtem harmonikázni. Most hiányzik a zenélés.

Talán ezzel kellett volna kezdenem, de most kérdezem meg: te gyerekként mit szóltál a bábszínházhoz?

Tetszett, de akkor annyira nem voltam elvarázsolva. Viszont amikor babáztam, nagyon foglalkoztatott, hogyan mozognak, és bosszantott, hogy én akarom jártatni a babáimat, de nincsenek rendesen megtervezve, ha a lábukat fogom, előre hajolnak. Szerettem volna, ha a plüssállataim is rendesen mozognak. Lett volna rá igény.