Fizika, gitár és gályarabság

Hetekig egyeztettünk, míg végre találkozni tudtunk. Mindig így be vagy fogva?

Ez most különösen pörgős időszak. Készül a lemezünk: Lackfi János verseskötetével közös kiadvány, Herczku Ági énekel, Novák Péter a vendégelőadó. Jó pár hónapja elkezdtük a felvételeket, ezen a héten keverjük a zenei anyagokat, ami nagyon igénybe veszi a koncentrációt. Ezen kívül készülünk az USA-ba Csemer Bogival, erre próbálunk. Tavaly voltunk kint együtt először, idén már visszahívtak, ami nagy öröm. Csak most kicsit túlpörögtem, este is nehéz leállni.

Eredetileg mérnök vagy. Dolgoztál valaha kiszámítható 8 órás munkaidőben?

Mérnök-fizikus szakon végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd energetikai-információs területen dolgoztam. Szerettem, de egyre biztosabban éreztem, hogy zenélni akarok. 28 évesen már nem olyan fiatal az ember, pláne, hogy zenei karriert kezdjen, abszolút az utolsó pillanatban voltam. Otthagytam a biztos állásom, és kimentem Hollandiába – először egy évre, sonology (műszaki tudományok és zene kapcsolata) szakra, közben készültem a gitár felvételimre. Fel is vettek mindhárom helyre, ahova jelentkeztem: Hágába, Rotterdamba és Amszterdamba is. A Hágai Királyi Zeneakadémiát választottam.

A magyar zeneoktatás világhírű. Te mégis külföldre mentél.

A Liszt Ferenc Zeneakadémia tényleg világszínvonalú, a zongoratanítás például erősebb itthon, mint Hollandiában. De a gitár szerintem Hágában jobb. Másrészt volt bennem kíváncsiság, milyen külföldön, a nulláról boldogulni. Nehéz. Nyilván nem olyan anyagi körülmények közt éltem, mint itthon a projektmenedzseri fizetésemből. Minden tartalékomat feléltem, dolgoztam a tanulás mellett, de olyan tapasztalatokkal és önbizalommal jöttem haza, amit itthon nem szerezhettem volna meg. Szerintem az embernek kívülről is rá kell néznie önmagára és a hazájára – én például azóta sokkal tudatosabban érzem, hogy ide tartozom. Hollandia jó választás volt. Fontos kulturális fókuszpont Európában, emellett a hágai akadémián az egész világgal lehet találkozni. Érdekes, hogy a külföldiek ott is külön csoportot alkottak, ahogy annak idején itthon, a műszakin, ahol mi, magyarok sem keveredtünk igazán a vendégdiákokkal. Kint átkerültem a másik oldalra.

Kamaszként kezdtél gitározni, ahogy annyian – csak Te nem hagytad abba.

Azt hiszem, azért lettem zenész, mert tizenévesen megismertem Bach zenéjét, és láttam a Doors című filmet Jim Morrisonról. A klasszikus zene mellett nagyon szerettem a rockot és a metalt is, sőt, most is: az Iron Maiden, Metallica, Nirvana, Guns N’ Roses kiállja az idő próbáját, ahogy a Doors, Janis Joplin vagy a The Rolling Stones is, és még sorolhatnám. Zenészként a klasszikus vonal mellett döntöttem, de megmaradt a könnyű műfaj (pop, rock), illetve a jazz iránti vonzalmam is. Egyébként ez sem könnyű, egy színvonalas popdal megírása és előadása ugyanolyan mesterségbeli tudást követel. Nekem rengeteget adott a Hollandiára jellemző nyitottság: segített, hogy új utakat merjek keresni. Az ott töltött öt év alatt eszméltem rá, hogy akár zenét is szerezhetek, az sem szentségtörés. Klasszikus zenei szakon választhattunk két félév jazz-és klasszikus improvizációt, ami nagyon fontos, mert a klasszikus zenészségből az utóbbi 150 évben kiveszett az improvizáció és a zeneszerzés (az előadó nem szerez zenét). Szerencsére most erősen jön vissza mindkettő; egyes hallgathatatlan kortárs zenei irányzatok pedig kiszorulóban vannak. Nagy örömmel láttam ezeket a trendeket.

Szíved szerint már a műszaki egyetem helyett is zenéltél volna? Szülői elvárás volt a „rendes” szakma?

Nyilván minden szülő szeretne egy biztos polgári foglalkozást a gyerekének, én is így vagyok a lányommal (habár neki már könnyebb lenne a zenei vonal a segítségem miatt). De én nem szülői elvárás miatt mentem fizikus szakra, hanem mert nagyon érdekel a modern fizika, a kozmológia és a mikrorészecskék világa. A spiritualitás is fontos számomra, de az más kérdés. Azt gondolom, hogy vannak természetfölötti erők, de az áltudományokban nem hiszek. Hogy Jézus tudott járni a vízen, azt elhiszem, de az olyan ostobaságok kiborítanak, mint hogy a víz emlékszik meg érez…! Nem emlékszik, meg nem érez. Azt hittem, a kutatást meg a zenélést össze tudom majd hangolni, és mind a kettővel foglalkozhatok, de itt elmértem a képességeim. A kettő együtt nem megy. Sipos Mihály, a Muzsikás hegedűse a Matematikai Kutatóintézetben dolgozik, emellett a Carnegie Hallban lép fel, ja, és családja, gyerekei vannak. Na, ez előtt fejet hajtok. Nekem maradt az, hogy olvasgatok az elméleti fizikáról. Azzal relaxálok, ha izgulok fellépés előtt.

A Muzsikást említetted. A Te zenei világodban mikor vált meghatározóvá a magyar népdal? És már az identitás kérdésénél vagyunk.

Mindig nagyon szerettem a népzenét, Hollandiában is rengeteget hallgattam, és kint éreztem meg igazán, hogy ezek a gyökereim. De nem jutott volna eszembe, hogy én is népzenével foglalkozzam. Egy holland szaxofonos, a Hágai Királyi Zeneakadémia jazz improvizáció tanára javasolta ezt nekem először. Megkérdezte, miért nem választok egy gyönyörű magyar népdalt a következő órára. Ez volt a Megrakják a tüzet - máig játszom fellépéseken. Plusz a gitártanárom is két dolgot ajánlott figyelmembe: a kortárs improvizatív, fúziós zenéket és a magyar népdalt. Hallgattam rá. Hollandiában ismertem meg a feleségemet (öt napot volt kint turistaként), aki szintén imádja a népzenét, ő is ezt az irányt erősítette. Mindenkinek a lelkében ott vannak a népdalok, aki Magyarországon járt óvodába. Szerintem sokkal tudatosabban kellene ápolni ezt a kötődést, mert hatalmas kincs, és a miénk. Spanyolországban kiülnek a térre a zenészek és játszanak, a flamenco élő hagyomány. Jó lenne itthon is hasonlót látni. Amúgy tévhit, hogy a flamenco a spanyol cigányok zenéje, ez ennél összetettebb, a reneszánszhoz, az arab és az indiai zenéig vezet – ahogy a magyar népzene gyökerei is nagyon sokfelé ágaznak, a reneszánsz és gregorián dallamok is felfedezhetők a rétegei közt.

Ilyen alapon már maga a népdal is világzene. Miért van az, hogy a világzenét sokan mégis lenézik a klasszikusok magaslatából?

Az a baj, hogy a világzene nagyon népszerű lett manapság, ezért boldog-boldogtalan összemixel valamit: vegyünk egy népdalt, egy-két jazzharmóniát, csörömpöljünk egy afrikai hangszeren, kész a világzene. Akinek van füle, hallja, hogy ez semmit se ér. De a színvonalas zenei fúziókat nem kellene lenézni. Mert a nyugati zene egyik fő hajtóereje mindig is a különböző stílusok, illetve népek zenéinek egymásra hatása volt. Arra persze nagyon rá kell érezni, hogy mit mivel lehet kombinálni. Szörnyű, ha olyan hibridet teremtünk, amely innen se, meg onnan se néz ki jól. Sírva vigad a spanyol is, a spanyol zene lelkivilága nagyon közel áll a magyaréhoz, ez már kapcsolódási pont. Az argentin tangóra ugyanez igaz, mindkettővel dolgoztam. Sok magyar népzenét kevertem flamenco harmóniákkal, illetve ritmusokkal, mert a flamencónak máshol vannak a hangsúlyai, ettől különlegesnek hat egy egyenesben énekelt magyar népdal kíséreteként. Külföldön is nagyon szeretik ezeket a dalokat, Spanyolországban, Amerikában, Franciaországban, Hollandiában is sikerünk volt. Nekem ez a visszaigazolás. És az, hogy Herczku Ági szívesen dolgozik velem már négy éve. Ha valaki, hát ő mérvadó népdal-kérdésben.

Ránézésre indiai külsőd van. Meg szokták kérdezni, milyen származású vagy?

Budapesten élek, ez azért elég színes város, nem vagyok feltűnő. Mondjuk rácsodálkoztak már, hogy beszélek magyarul, de soha semmilyen hátrányt nem szenvedtem a származásom miatt. Néha néznek romának, főleg hangszerrel a kezemben, na, olyankor viszont magyarázkodnom kell, hogy ne okozzak csalódást – mert én úgy nem tudok zenélni, ahogy a romák. Vagyis nem úgy tudok. Apukám indiai, 68-ban jött ide újságíróként, a doktoriját már az ELTE-n csinálta. Ő lett az indiai hírügynökség magyar tudósítója, jövőre pedig már húsz éve, hogy Budapesten megnyitotta az indiai éttermét, a Shalimart. Magyarországon ismerte meg anyukámat, a testvérem és én itt születtünk. Elsősorban magyarnak érzem magam.

Fontos, hogy legyen prioritás?

Nem vagyok híve a gyökértelen kozmopolitizmusnak. Az viszont gazdagító, hogy az indiai kultúrával (és a hollanddal is) személyes kapcsolatom alakult ki. Fontosak a gyökereim, az indiaiak is. Ápoljuk a családi a kapcsolatokat az indiai rokonokkal, sokszor jártam kint náluk. Hollandiába szintén kicsit haza megyek, mert meghatározó volt a kint töltött idő. De Magyarországhoz kötődöm legerősebben. Érdekes, hogy az indiai zene nem hatott rám igazán, de búvópatakként azért fel-felbukkan a zenémben. Például a mostani cd-nken egy indiai szitárművész működik közre egy dalban, amelyet magyar népdal szövegére szereztem. Egyébként egyszer Herczku Ágival turnéztam is Indiában.

Azt mondod, fontosak a gyökerek. Foglalkoztat a családtörténeted?

Mivel a magyar családommal, nagyszüleimmel sokkal több időt töltöttem, jóval többet tudok a magyar ágról. Már gyerekként sok családi történetet hallottam, később magam is utánajártam a családfámnak. És milyen az élet?! Hollandiában volt egy magyar kulturális évad „Partra magyar!” címmel. Megkértek a szervezők, hogy Szabó Magda irodalmi estjén gitározzak, és előtte találkozzak vele. Elszégyelltem magam, mert semmit nem ismertem még tőle; gyorsan kezembe vettem az Ókút című önéletrajzi regényét. Olvasom, hogy Debrecenben a Gályarabok emlékoszlopán az ő egyik ősének a neve is szerepel. Az én egyik felmenőmé is! Miután 1674-ben a pozsonyi bíróság gályarabságra ítélte a protestáns tanítókat, lelkészeket, mindkettőnk őse azon a gályán volt, amelyik megmenekült Nápoly közelében – úgy, hogy Michiel de Ruyter admirális (a hollandok egyik legnagyobb nemzeti hőse) mentette meg őket. Állítólag azt mondta, vagy szétágyúzza a várost vagy elengedik a jó protestáns testvéreket. Egyébként ha ő nincs, ma Hollandia sem lenne az, ami. Én meg Szabó Magdával pont Hollandiában találkoztam. „Isten hozta, írónő!” - így köszöntem neki, ő meg: „Tudja, fiatalember, engem tényleg az Isten hozott az én kedves Hollandiámba, mert ha nincs a jó Ruyter admirális, most nem lennék itt.” Azt feleltem, én nem úgy nézek ki, mint egy ősi magyar család sarja, de az én felmenőm szintén rajta volt azon a gályán. Nagyon meglepődött és megörült, aztán azt válaszolta: „Akkor mi mostantól rokonok vagyunk.” Ettől kezdve így tekintett rám, egyik könyvét úgy is dedikálta nekem, hogy “A gályarab rokonság marad.”