Ki ez a júpíszis csávó?

Egyedül érkeztél az interjúra. Hol maradt Morzsa kutya?

Nincs már meg sajnos, földi maradványai a radiátoromon pihennek egy urnában. Morzsa kutyám 18 évesen és 3 hónaposan lehelte ki a lelkét, egy aktív eutanáziának köszönhetően. Szegény már nagyon rosszul volt.

Ez azért nagyon szép kor egy kutyánál.

Nem is kifogásoltam, pedig jó lett volna, ha még 5-10 évig él. De 18 évesen már lejár egy kutya szavatossága, sajnos.

Lesz új kutyád?

Ma is ketten hívtak, kaphattam volna egy háromlábú bokszert, illetve egy nagyon rettenetesen kinéző bolognese-szerű dolgot, amit a telefonhívás pillanatában épp próbáltak megfogni egy benzinkúton. Aztán mondtam, hogy köszönöm, még egyelőre a bokszeren gondolkozom, de igazából nem akarok új kutyát.

Azért is kérdezem, mert talán még sokan emlékeznek rá, hogy te állatos, kutyás újságírónak indultál, majd utána jött a boksz, és csak később az autók.

Á, én akárhová megyek, már a „júpíszís csávó” vagyok. Pedig elsősorban a kutyák miatt lettem valamilyen szinten közismert, rétegsztár. A Kossuth rádióban volt egy kutyás műsorunk a Szombat Délelőttben Fodor Jánossal, azt még az eredeti nevemen, Kulcsár Szabolcsként csináltam, az elektronikus médiában egy ideig így futottam. A Magyar Narancs miatt lettem kutyás, ott volt egy sorozatom Kutyaszorító néven, legalább ötven folytatást ért meg. Pedig írtam csomó minden mást is, de valahogy a kutyákhoz kötöttek, ebből született egy könyv is, amiből viszonylag sok elfogyott. Azután írtam még egy kutyakönyvet, Kutya utónévkönyv volt a címe, és volt a Nagyvárosi természetbúvár-sorozatom is, ez a városi állatokról szólt.

Hogy jött a TotalCar?

Én akkor már nemcsak narancsos, de bunyós Winkler is voltam, a Magyar Narancsnak írtam a bokszról – akkor még csak Kovács Kokó Istvánról, az érdekelte őket. Akkor már pár éve bokszoltam, és valamennyire tudtam, hogy milyen az, amikor bordán vágják az embert, vagy milyen bevinni egy hármas kombinációt. Bokszolók között mozogtam, viszonylag megalapozottan tudtam a kérdéshez hozzászólni. De Kokóból kevés volt, úgy értem, volt évente két-három meccse, én pedig szerettem volna többet írni a témáról. Ilyen lehetőség egyedül az Indexen lett volna. Felhívtam Uj Pétert, a főszerkesztőt, hogy csinálnék egy profiboksz-rovatot, ha érdekli. Elmondtam neki az elképzeléseimet, de már akkor észre kellett volna vennem, hogy tojik ő erre a profiboksz-rovatra, nem igazán érdekli a dolog. Mondogatta, hogy lesz egy autós rovat, nem tudok-e rá valakit. Azt mondtam, hogy iszonyúak a magyar autós újságok, én nem is olvasom őket, igazából nincs ötletem, de a profiboksz-rovat így és így nézne ki. Azután fél éven keresztül bejárkáltam, minden hónapban megkérdeztem, hogy állnak a dolgok. Péter azt mondta, hogy szerinte én az autós rovatot meg tudnám csinálni. De én nem értettem az autókhoz. A Magyar Narancsnál ugyan írtam négy autótesztet, de azok nem voltak szakmai jellegű írások, inkább a felhasználó oldaláról közelítették meg a dolgot, és az lett a vége, hogy a forgalmazók egy életre megsértődtek. Az biztos volt, hogy ezektől én többé autót nem kapok, pedig egyáltalán nem voltak negatívak a cikkek, csak akkor ehhez a stílushoz még nem voltak Magyarországon hozzászokva. Szó szót követett, és végül vállaltam, hogy az elejét összerakom, és megcsinálom, de azt kértem, hogy mivel én ehhez nem értek, előbb-utóbb csinálja valaki más. Arra gondoltam, hogy ha sokat bent vagyok a szerkesztőségben, akkor a profiboksz-rovat is összejön. Na, azóta sincs profiboksz-rovat az Indexen.

Bazsó Gáborral elválaszthatatlanok vagytok, közösen vezettek műsort, együtt szerepeltek a reklámokban is. Hogyan ismerkedtetek meg, ő hogy került a TotalCarhoz?

Az Indexnél az a szokás, hogy az interneten keresünk szerzőket, például így került hozzánk Tóta W. Árpád is. Őt egy fórumban találták. Amikor összeverbuváltam a TotalCar csapatát, akkor tudtam, hogy rendes autós újságíró nagyon kevés van, és aki jó, azt úgyse tudjuk megfizetni. Akkor még nem a kommentelés, hanem a fórumozás ment, és volt egy illető, aki zseniális hozzászólásokat írt Nínó Karotta néven az autóhifi-rovatban. Írtam neki e-mailt, hogy nem volna-e kedve velünk dolgozni, aztán találkoztunk egy siófoki autóhifi-versenyen, ahol megállapodtunk a részletekről. Rajta kívül még sokan vannak a stábból, akiket ott találtunk meg a fórumon, például Vályi István, a palóc kollégánk, rettenetesen szeretik, ha a tévéadásokban szerepel, mert erős palóc akcentusa van, írásban ez persze kevésbé jön át. Azután ott van Zirig Árpád, aki csallóközi, az apja egy motoros költő Dunaszerdahelyen. Egy idő után úgy megnőtt a TotalCar, hogy a legnagyobb olvasottságú autós médiummá vált, a pénzünk is több lett, úgyhogy le tudtuk szerződtetni Csikós Zsoltot és Papp Tibit, ami tényleg nagy dolog volt.

Tökéletesen passzoltok egymáshoz Bazsó Gáborral, nem véletlenül lett a barátságotok egy tévés–rádiós karrier alapja. A tévéműsor a ti ötletetek volt?

Nem mi találtuk ki. Egyszer csörgött a vonalas (!) telefonom a szerkesztősében, Sváby András hívott azzal, hogy nem csinálnánk-e autós műsort a TV2-nek. Mondtuk, hogy szívesen, de mi ehhez nem értünk, hogy költségvetés, meg ilyenek. És nagyon fontos lenne, hogy a forgalmazók ne szóljanak bele. Ilyen szempontból tökéletes producer volt, mert soha nem jutott el hozzánk semmilyen forgalmazói siránkozás. Nem volt ilyen, hogy „jaj, Istenem, gyerekek, most nagyon berágott a Mazda.”

De azt, hogy ti ketten legyetek a műsorvezetők, azt ő találta ki, vagy ti?

Engem hívott, és valahogy a Bazsónak is szóltam, hogy jöjjön velem. Akkor ez még nem volt így kitalálva, valahogy így éreztük, vagy ördög tudja. És valóban, nagyszerű komikus páros vagyunk, két nagyon különböző karakter, a jó rendőr rossz–rendőrnek szoktuk hívni magunkat, meg van még egy-két felállás. Ami, mondjuk, tv-ben nem annyira párosként működik, mert külön szoktuk csinálni az anyagainkat. De az is jól szokott elsülni, hogy ha ketten egyet készítünk, csak az ritkább. A páros műsorvezetés a rádióban működött nagyon jól, nagyon szerettem Gáborral csinálni, és nagyon sajnálom, hogy kirúgtak minket a NeoFM-ből, anyagi okok miatt. Igazából rádiózni a legjobb.

Számotokra mi volt a TotalCar-műsor legnagyobb pillanata?

Bazsónak az, amikor kigyúrta, és kopaszra borotválta magát a Merci-tesztben. Nekem meg az, amikor ketten füvező hippiket alakítottunk egy mínusz nemtom’ hány fokos mezőn. Üldögéltünk egy Volkswagen buszban, pengettük a gitárt, és nem történt semmi. Fantasztikus jelenet volt ez egy kereskedelmi tévében, ahol állandóan karattyolni kell, nyomni a rizsát, pörögni, és gyors vágások vannak. Egy jelenet, ahol nem történik semmi, nincs vágás, és még mindig nincs vágás, telnek a percek, és ketten csak üldögélünk, hülye parókák vannak rajtunk, meg nagyon vicces ruhák, és szívunk egy imitált füves cigit, és még mindig nem történik semmi. Úgy érzem, hogy ez a magyar kereskedelmi televíziózásnak – vagy legalábbis nekünk – egy nagy pillanatunk volt. Mi voltunk a TV2 hülyegyerekei, de legalább nagyszerűen mulattunk. Nem is vállaltunk el nagyon semmi mást. Egyszer a Csaó Darwin!-ba be kellett mennem, mert a Bochkor haveri alapon terrorizált, de az borzalmas is volt.

A Napszemüveg blog a hobbim. Egy idő után észrevettem, hogy felgyűltek nálam a napszemüvegek, és elkezdtem tanulmányozni őket, utánuk olvasni. Nagyon érdekes sztorik vannak, kultúrtörténeti dolgok. Például egy-egy márka felemelkedése. Tudod, hogyan keletkezett a Ray-Ben? A Bausch & Lomb azért hozta létre ezt a márkát, mert az amerikai pilótáknak a transzatlanti repüléseken megfájdult a feje. Akkor van az ic! berlin, amiben az az attrakció, hogy csavarok és ragasztás nélkül készül. Indexes kollégám, Szili Laci egyszer megkérdezte, hogy mi az, ami rajtam van. Kiderült, hogy a felesége egyik barátnője rakott össze ilyeneket bérmunkában. Egyszer meg felhívott egy ember valamelyik kerületi önkormányzattól, hogy ő Baróti Lajos unokája, aki az utolsó szövetségi kapitány volt, aki VB-re vitte a magyar válogatottat. Azt mondta, hogy Lajos bácsi hagyatékában maradt egy nagyon design szemüveg, amit Londonban vett, és szeretné megmutatni nekem.

Az autózás persze egy nagyon szerencsés dolog, mert az autóról nagyon sok mindent le lehet írni, van egy kultúrtörténeti rész, vannak a műszaki dolgok, és van a design. Szerintem legtöbbet rizsázni az autókról lehet. Volt egy lakossági tesztautónk, a Honda NSX, és annak a tulajdonosa, Tomi, az Electroluxnál európai marketingvezető, Svédországban. Beszélgettünk a porszívókról. De ő is azt mondta, hogy egyszer majd autós céghez akar elmenni, mert ott sokkal több a pénz, például kutatásokra. Egy porszívót kb. tízévente veszel, autót meg nagyon sok ember ötévente cserél, az árkülönbség sem elhanyagolható.

Láttalak a Futóblogon is, rendszeresen edzel?

Tavalyelőtt egy maratont is lefutottam, heti 30–50 km között futok, eredetileg ez kiegészítő sport lett volna a boksz mellett, hogy az edzőtársak ne rajtam zsákoljanak. Régen 20 perc után elfogyott a kondim. Most minden reggel beöltözök és megyek. A boksz már csak ilyen alkalmi sport maradt, de majd idővel visszatérek.

Te, aki elsősorban internetes újságíró vagy, mit gondolsz, milyen irányba megy az internet? Mit látsz a felhasználókon?

Mi a kommenteken vettük észre, hogy sokkal több az ostobaság. Jó pár évvel ezelőtt egy átlagos hozzászólás színvonala azért magasabb volt. Most, hogy egyre hozzáférhetőbb a net, olyanok is hozzászólnak mindenféle műszaki kérdéshez, akik még életükben autót szétszedve sose láttak, csak fórumokon olvasgattak róla. Ezek a szekunder felhasználók nagy tételben jelentek meg, és elkezdték osztani az észt. Mi ezeket kimoderáljuk, e-mail címestül, legalább dolgozzon egy kicsit, míg regisztrál egy új e-mail címet és nicket.

Tartalmilag nagy változások szerintem nem lesznek, mert az újság az újság, mindegy, hogy papíron van vagy obeliszken, esetleg webes felületen. Inkább abban lehetnek változások, hogy a magyar netes újságok továbbra is ingyenesek maradnak-e, vagy hány újságnak sikerül pénzt kérni az olvasótól, akár az archívumáért is, amivel most az Élet és Irodalom kísérletezik.

Dolgozol most valamin?

Már évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy írok egy gyerekkönyvet. Én nagyon bírom az 5–10 éves gyerekeket, főleg a kisfiúk hatnak rám delejesen. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, és bár a kiadó nagyon lelkes, és meg is állapodtunk, de be kellett látnom, hogy nagyon nehéz gyerekkönyvet írni. Egy hónapja szenvedek vele, pedig kiderült, hogy hagyományos cikkre átszámítva alig két oldalt kéne írnom. Szóval lassan, remélem, gyerekkönyvíró Winkler leszek.