Szimpatika – „A mentős szakma csúcsa”

Milyen keretek között látják el a feladataikat ma Magyarországon a légimentők?

2005 óta az Országos Mentőszolgálat égisze alatt működünk önálló szervezeti egységként. Alapfeladatunk az országon belüli mentés, illetve a betegszállítás. Ez jellemzően súlyos állapotú sérültek őrzött szállítását jelenti, magasabb szintű, végleges ellátást nyújtó intézménybe. Emellett szabad kapacitásunk terhére végzünk külföldi betegszállítást, sport- és tömegrendezvényeket biztosítunk. Az OMSZ irányítása mellett repülünk, a feladatokat a 104-es, illetve a 112-es segélyhívó számon beérkező megkeresések értékelése után kapja a legközelebb állomásozó szabad helikopter.

Ez azt jelenti, hogy akár az ország másik végébe is küldhetik például a Budaörsön állomásozó helikoptert?

Az irányítás azt a legközelebbi helikoptert keresi ki, amelyik el tud menni a betegért. A cél, hogy mindenki számára biztosítsuk a 15 percen belüli kiérkezést, a légimentés elérhetőségét. A bázisaink elhelyezésénél is ezt az alapelvet tekintettük a legfontosabbnak, emiatt működik ma hét állandó bázis.

Mi kell ahhoz, hogy valaki légimentő lehessen?

A légimentés sok szempontból a szakma csúcsának is tekinthető, ennél nincs magasabb szint a mentősöknél. A legmagasabban képzett szakembereket próbáljuk összegyűjteni. Ehhez természetesen elengedhetetlen, hogy kellő rutinnal rendelkezzenek. Én magam 1997-től dolgoztam a mentőszolgálatnál, és 2007-ben kerültem a légimentőkhöz. A képzés és a vizsgáztatás is igen kemény, az ismeretekről pedig évente egy hasonlóan szigorú vizsgán kell számot adnunk. Az egészségügyi menedzsment is sok energiát fektet a fejlesztésekbe: mindenkinek tisztában kell lennie a legmodernebb ellátási protokollokkal, és ezek alkalmazása is szoros ellenőrzés alatt áll. Mindenkinek a legmagasabb kompetenciaszinttel kell rendelkeznie: a szakorvosoknak is minden esetben tudniuk kell eljárni.

Milyen esetek a leggyakoribbak?

Általában a légimentésben nemzetközi összehasonlításban is a balesetek vezetnek, illetve bizonyos sürgős belgyógyászati esetek. Magyarországon néha több, néha kevesebb balesethez hívnak minket, ez időjárásfüggő is. De mivel az irányítók tisztában vannak vele, hogy bármilyen eseménynél el tudunk járni, nagyon vegyes, hová hívnak ki minket.

Mennyire okoz gondot a helikopterrel megközelíteni az egyes helyszíneket? Heliport azért nincs mindenütt…

Ahol a pilóta leszállásra alkalmas helyet talál, ott leteheti a gépet. Vagyis nincsenek nagyon szigorú, merev megkötések, hiszen az veszélyeztetné az ellátást: ha látunk megfelelő közelségben alkalmas méretű kertet, ahová biztonsággal beférünk, le szoktunk szállni. Az időnként hallható vélekedésekkel szemben szó sincs arról, hogy bármikor, bárhol is „heccből”, a pilótáink tudását fitogtatni szállnánk le. Akárhol tesszük le a helikoptert, mindig nagyon vigyázunk, nehogy tönkretegyünk, elfújjunk valamit. Ha mégis ilyesmi történne, csakis abból fakad, hogy valamit éppen nem vettünk észre, de a pilóták eleve nagyon veszélyes feladatot hajtanak végre. A biztonságra is nagyon kell figyelni, hiszen rendkívül súlyos baleseteket vagy károkat okozhat, ha beakad a forgószárny, vagy odaütődik valahová a helikopter farka. Előfordult, hogy a legnagyobb koszba és szemétbe kellett leszállnunk, de olyan is, hogy csak egy nagyon gazdag ember heliportjára tudtunk leereszkedni. Szerencsére itt is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk.

Mi történik, ha csak a célterülettől messze tudják letenni a helikoptert?

A központban próbálnak ilyenkor földi egységeket is gyűjteni, ez azonban néha lassabban megy, sőt, az is előfordulhat, hogy a közelben tartózkodó összes jármű foglalt. Ilyenkor általában két lehetőség van: gyalog megyünk a betegért sok csomaggal, vagy stoppolunk. Örömmel mondhatom, hogy ilyenkor szinte mindig megáll az első autó, sőt, általában annyira segítőkészek az emberek, hogy még nekünk kell mondani: nem kell annyira nyomni a gázpedált, időben oda fogunk érni. Előfordult, hogy teherautó-platón rögzítettük biztonsággal a beteget, és így jutott el a helikopterig. A tavalyi március 15-ei hófúvás idején például eleve nem tudtunk helikopterrel közlekedni a rossz látási viszonyok miatt, de ha azzal megyünk, a földön akkor is át kellett volna szállnunk a kutató-mentők nyolckerekű terepjárójába. Itt egyébként egy hirtelen megindult szülésnél kellett eljárnunk, és szerencsére mind az anyuka, mind az apuka szerencsésen eljutott a kórházba. Tűzoltókkal, barlangimentőkkel is rendszeresen dolgozunk együtt, főleg Budapest környékén, például a Rám-szakadéknál.

Mi a legszebb ebben a munkában, és mi a legnehezebb?

A legjobban a változatosságot szeretem: nincs két egyforma eset, két ugyanolyan nap, mindig mást kell csinálni. A kihívások pedig komolyak, hiszen amit a kórházban öt-hat ember lát el, azt nekünk sokkal nehezebb körülmények között kell elvégeznünk, két-három fővel. A betegekkel sajnos csak akkor találkozunk, amikor éppen a legkritikusabb állapotban vannak, sokszor nem is emlékeznek rá, hogy mi segítettünk, elvégre nem mi állunk ott az ágyuk szélénél, amikor felébrednek. A legnehezebb pedig a stressz, ami az egész mentőmunkára nagyon jellemző.

Hogyan lehet kezelni ezt?

Idővel az ember kénytelen megtanulni… Nálunk szerencsére nagyon jó a kollektíva, sokat beszélgetünk egymás között. Szerintem, amikor egy családos ember hazamegy, miután gyerekeket látott meghalni, biztos, hogy még annál is jobban szereti megölelni a saját családtagjait, mint egyébként, és energiát, erőt merít abból, hogy otthon minden rendben van. Ilyenkor érezzük, mennyire szerencsések vagyunk. Ez a háttér némelyest megkönnyíti a látottak feldolgozását, de nem lehet megszokni, amikor az ember nap mint nap látja mások halálát. Így aztán szakemberek, pszichológusok is segítenek abban, hogy ne „kattanjunk be”, és helyt tudjunk állni, miközben mellettünk családok hullottak szét például egy tömegbalesetben.