Szimpatika – Miért nem tudjuk megcsiklandozni magunkat?

A kérdésre a válasz idegrendszerünk bonyolult felépítésében rejlik: kutatások szerint alapos okkal feltételezhető, hogy amikor saját magunkat próbáljuk ilyen módon ingerelni, agyunk már a mozdulat kivitelezésének első pillanatában tudja, mire számíthat, s így a várt hatás elmarad. Ez alól érdekes kivételt képeznek bizonyos pszichiátriai betegségben szenvedők – náluk ugyanis ez a képesség hiányzik, emiatt ugyanolyan jól szórakoznak önmaguk csiklandozása alatt, mintha valaki más tenné velük azt.

A lényeg tehát a kiszámíthatatlanság. Hiszen, ha bárki más birizgálja a bőrünk, hajunk, soha nem tudhatjuk, mikor, hol és milyen erővel érint meg minket. Így minden mozdulat meglepetés, csupa felfokozott izgalom, ami igencsak érzékennyé tesz a test különböző pontjain bekövetkező ingerek fogadására.

A csiklandozás hatása azonban nagyon vegyes: elhúzódó hatására a kezdeti nevetés könnyen sírássá változhat. Nem véletlen, hogy régebbi korokban a csiklandozást kínzásra, vallatásra is használták. Léteznek olyan hiedelmek is, melyek szerint, ha egy csecsemő talpát sokszor csiklandozzák, felnőtt korában dadogni fog.

Az, hogy ki hogyan viselkedik csiklandozás közben, egyénre jellemző, és teljességgel akaratlan reakció, azaz nem lehet befolyásolni. Csiklandozás közben azért érdemes egymásra odafigyelni, mert a tartós nevetőgörcs hasi fájdalmat válthat ki, a szimpatikus idegrendszer aktiválódása pedig vérnyomásemelkedést, szapora szívdobogást okozhat. Ez pedig, igaz, kivételesen ritka esetben, az arra érzékenyeknél ritmuszavarhoz vagy akár szívleálláshoz is vezethet.