Szimpatika – Az intim tér, amelyre mindenkinek szüksége van

A legkisebb, az úgynevezett intim tér határa a testünktől minden irányban 45 cm-re húzódik, és csak a családtagjaink, háziállataink és legjobb barátaink léphetnek be. Ha egy távolabbi ismerős tolakodik bele, máris kellemetlenül érezzük magunkat. A következő méretű buborékot Hall személyes térnek nevezi, amely 45-120 cm-re terjed a testünktől. Barátaink és ismerőseink nyugodtan beléphetnek, de idegeneknek szigorúan tilos a belépés. 1,2 és 3,6 méter között található a társas tér, amelybe új ismerősök vagy vadidegenek is nyugodtan beléphetnek rutin szociális interakciók során. Ezen felül van a nyilvános tér, amely bárki számára nyitott.

Legalább is ezek az átlagos személyes terek egy átlagos amerikainak. Ralph Adolphs, a Kaliforniai Műszaki Egyetem pszichológusa szerint azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek kultúránként és személyenként nagyon eltérőek lehetnek.

Hogyan alakulnak ki azonban ezek a személyes terek? Adolphs szerint 3-4 éves korunk körül kezdjük fejleszteni a személyes tér érzékét, és a buborékok méretei kamaszkorban betonozódnak be. Adolphs és munkatársai 2009-ben a Nature szakfolyóiratban publikált kutatásukban arról számoltak be, hogy a buborékokat a félelmet befolyásoló agyi terület, az amygdala hozza létre és ellenőrzi.

„Ha valaki átlépi egy ember személyes terét, az amygdala aktiválódik – magyarázta a kutató. – Valószínűleg ezt tükrözi az erős érzelmi reakció, amit akkor mutatunk, amikor valaki túl közel lép hozzánk. Ezt egy olyan beteg vizsgálatával sikerült meghatároznunk, akinek léziók alakultak ki ezen az agyi területen, ezért gyakorlatilag nem rendelkezett személyes térrel, bármilyen közel léptek hozzá mások, egyáltalán nem zavarta.”

A szakértő azt is hozzátette, hogy az amygdala rendellenes fejlődése magyarázhatja például azt, miért tapasztalnak az autisták nehézségeket a normális szociális távolság kialakításában más emberekkel.

Előfordulnak azonban olyan esetek, amikor nem kerülhetjük el a személyes terünk megzavarását. Ilyen például a lift. Mit tehetünk? Robert Sommer pszichológus szerint ilyenkor átmenetileg személytelenítjük a körülöttünk állókat, kerüljük a szemkontaktust, és úgy teszünk, mintha élettelenek lennének egészen addig, amíg nem találunk menekülési lehetőséget.

Forrás: medipress.hu