Szimpatika – Mégis pereg a film

Kemény időszak áll mögöttük; a tragédiát az életben maradottak kapcsolata is megsínylette. Mégis, a sok rossz ellenére, a tudatos erőfeszítés meghozta jutalmát: végre közel tudott kerülni egymáshoz anya és lánya, a 37 éves Yvett és a 8 éves Bogi.

Mikor halt meg a férjed, és hogyan tudtad meg?

Hét éve történt. Az anyósom hívott föl. Az első pillanatok teljesen kiestek, csak arra emlékszem, hogy ott állok a fürdőszobában és nem hiszem el, hogy igaz. Azután bementem a másfél éves lányomhoz, kivettem a kiságyból és mondtam neki, hogy apa nincs többé. Akkor kezdtem csak fölfogni én is. Sírtam és hánytam egész éjjel. Anyukám teletömött nyugtatóval, lényegében azon éltem a következő egy évben. Olyan lettem, mint egy zombi. Miután megkaptam a hírt, 3-4 napig egyáltalán nem ettem; később se sokat. Valahogy azt éreztem, ahol Bálint van, ott nem eszik, akkor én sem.

Vezekeltél…

Igen, és kapcsolódni próbáltam hozzá. Tudom, tiszta őrületnek hangzik… Ahogy a mai fejemmel az is marhaság, hogy komolyan foglalkoztatott a világból való kivonulás: majdnem apáca lettem. Nem akartam egy férfit se közel engedni magamhoz többé.

A bezárkózás és az apácaság azért nem ugyanaz. Na meg ott volt a kisgyerek…

Persze. Szélsőséges vagyok. A gyerek-kérdés nagyon érdekes, mert azt hinné az ember, hogy hasonló esetben az anya ráfonódik a gyerekére, mert legalább ő emlékezteti a férjére. Biztos ez az egyik út, de a másik pont az ellenkezője. Az én zárt ajtóim mögé még a kislányom se jutott be. Bogi tiszta apja, ha megnézed a fényképeken, az arca, a haja, az alkata, olyan, mintha nem is lenn e anyja. Nem bántam, hogy nem rám hasonlít, mert Bálint öngyilkossága után magamra se bírtam nézni – viszont Bogi szépsége is csak fájt, állandóan az apját láttam benne.

Milyen volt Bálinttal a kapcsolatotok, mikor a kislány született?

Rendkívül rapszodikusan éltünk, hol együtt, hol külön; nem terveztük a babát, nem is álltunk készen a szülőszerepre. Én még kevésbé, mint Bálint, pedig 7 évvel voltam idősebb, akkor már elmúltam 29, és nagyon vágytam is gyerekre. Állandó csetepatéban éltünk, ritka harmonikus időszakokkal – egy ilyen pillanatban fogant a lányunk. Nehéz a kapcsolatunkat elmagyarázni, én magam sem értem tökéletesen. Nem szerelem fűzött minket össze, nem is igazi szeretet, mert rosszul szerettünk, tele voltunk teljesíthetetlen elvárásokkal. Mint két sebtapasz ragadtunk egymásra, de inkább elmérgesedtek a sebek… Gyógyulni egyikünk sem tudott, de ha megpróbáltuk letépni a másikat, fájt… Kölcsönösen ragaszkodtunk, függtünk, de azért ez sem mond el mindent, két ember kapcsolata sokkal bonyolultabb, mint hogy egy oldalról leírható legyen.

Nagyon képszerűen fogalmazol…

Talán mert a film a mindenem. Bálinttal végignéztünk minden klasszikust. Még a balhék után is felhívtuk egymást, hogy „Te, Bergman megy…” Szellemileg jól összeillettünk. Nagyon hiányzik az érzékenysége, az intellektusa. Persze, a szellem csak egy dimenzió…

Mégis mi okozta az állandó hullámzást? Mikor megismerkedtetek, már akkor sem volt minden rózsaszín?

Engem Bálint szépsége fogott meg; vonzott, hogy zenél, színésznek készül… Mindaz, ami miatt betegesen féltem később, hogy elveszítem. Ő inkább a megmentőjét látta bennem, a Jó Embert, akiben végre bízhat. A korkülönbség is ezt erősítette. Neki a jó anya hiányzott, hát belém látta. Én pedig alkalmas is voltam erre a szerepre – egy darabig. De ez is többszörösen csavart történet, mert amúgy gyerekként éltem, a szüleim támogattak mindenben. Mégis, a segítő-pozícióban úgy éreztem, magamra találtam. Eleve ilyen foglalkozásra készültem, és korábban is dolgoztam például gyermekpszichiátrián. A legtöbb ember nem bírná, de engem az a sajátos, zárt világ elvarázsolt; na meg ott láttam értelmét a napjaimnak.

De otthon ez a segítő-segített felállás nem tett boldoggá hosszú távon…

Hiányzott a társ, a férfi – és amellett, hogy egyre kevésbé feleltem meg neki, bele is fáradtam a patrónus-szerepbe. Már nem tudtam segíteni Bálintot, viszont az életében betöltött első helyet nem akartam átengedni senkinek. Görcsösen fogtam, és egyre rosszabbul hatottam rá. Megterheltem az elvárásaimmal, hogy legyen férj és apa, családfenntartó – pedig magát sem volt képes megtartani. Egyre gyűlt bennem a harag, és nem láttam, hogy egy gyerekre haragszom. Amúgy is alig múlt 20 éves, de a személyisége a kamaszkorban maradt. Instabil volt és befolyásolható, ezért is szokott rá a kábítószerre…

A drognak volt köze az öngyilkosságához?

Ez a történet egy nagy puzzle, minden és mindenki kellett, hogy összeálljanak a darabok. A drognak Bálint személyiségéhez volt köze: egy ilyen érzékeny fiú azonnal függő lesz, ha nem is fizikailag, de lelkileg. Hiába „csak” füvezett. Egy marihuánás cigi után már folyt a nyála és félrebeszélt. Nem hittem volna, ha nem látom.

Próbáltad leszoktatni?

Persze. Csak rosszul. A drog számomra a színész-léttel kapcsolódott össze, ezért is szerettem volna őt eltéríteni a főiskolától. Bálint egy musical forgatásán kezdett füvezni: a rendezőnő szoktatta rá, miután elcsábította az akkor 15 éves fiút. Ismertem ezt a történetet, azt is láttam, hogy a főiskola nem az a bohém hely, amilyennek hiszik, hanem kőkemény, és csak a legerősebbek bírják. Bálint szorongott, rettentően meg akart felelni az anyjának, aki anno a színészi pályáját hagyta ott a gyerekek születése miatt, és ezt az áldozatot tudatosította is bennük: fiatalon elhunyt, híres színész-apja szintén példaként lebegett előtte. Anyósom ahhoz kötötte a szeretetét, hogy Bálint végezze a főiskolát. Én meg ahhoz, hogy hagyja ott. Nem csak a drog miatt – ha őszinte vagyok, márpedig a gyászév a szembenézés ideje volt: mindent meg akartam változtatni, ami vonzott benne és polgári foglalkozású családfenntartóra cserélni. Elképzeltem a főiskolai „szép fiú-szép lány”- jelenetekben, vártam, mikor csal meg, hagy el. Pedig éreztem az erőt, ami összeköt minket, a legrosszabb pillanatokban is. De ez nem a szerelem ereje volt. Bálint őszinte naivitással beszámolt nekem például arról, ki tetszik neki a csoportjából.

Mint a jó anyának, aki feltétel nélkül szereti.

Úgy valahogy. Azután otthagyta a főiskolát, és kiesett a valódi anyja kegyeiből. Én győztem, Bálint pedig még elveszettebbé vált. Tudom: a fű miatt nem bírt felkelni és bemenni a reggeli óráira, ezért maradt ki – de ha dicsértem, biztattam volna, hogy tehetséges, talán ma színész lenne, élne… Soha nem tettem, szándékosan, pedig nagyon várta… Bálintról azt mondta egy pszichiátere, hogy a hideg-domináns anyja és meleg-domináns felesége között eltűnt, kisgyerekké vált. Sajátos módon pont az apaságban tudott kiteljesedni. Vagyis tudott volna… Különleges kapcsolatot éreztem a lánya és közte, kezdettől fogva. Bogi őt szerette jobban. Ha hárman feküdtünk a nagy ágyon, az apja felé fordult. Bálint a gyerek kedvéért akart meggyógyulni. Ő tartotta benne a lelket a kezelésnek nevezett kálváriája idején, az utolsó 3/4 évben. A vidéki rehabilitáción, ahol öngyilkos lett, Bogi képeivel ragasztotta tele az ágya fölötti falat; furcsán is néztek rá a társai, akik meztelen nők fotóival éltek. Tőlük tudom, hogy húsvétra ajándékot készített a kislányunknak. Haza akart jönni, de már nem tudott…

Hogyan halt meg?

Felakasztotta magát a gitárja kantárjával… Nem egészen tisztázottak a körülmények. Ami biztos, hogy nem lépett le a székről, hogy 3 óráig nem keresték és hogy a zárójelentés szerint újraéleszthető lett volna… Nehéz ezzel megbékélni, hosszú folyamat.

Hol tartasz benne? Ahogy beszélsz: vádolod magad.

Hét év telt el azóta – lassan visszatértem az életbe. Elfelejteni nem lehet, amit történt, már csak a gyerek miatt sem. Azt sosem akartam, hogy tabu legyen az apja, és úgy látom, jót teszek vele. Az első évet volt legnehezebb túlélni. Vádoltam Bálint anyját, de kimondtam magamban azt is, hogy én öltem meg…, és gyűlöltem a betegtársait, akik először belenyomták a heroint. Az volt a vég kezdete.

Erről nem is beszéltél eddig…

Még mindig fáj… Én vittem be őt abba a budapesti kórházba, ahol történt. Addig csak füvezett. Az utolsó hónapjaiba már a heroin is beleszólt. A legnehezebb, hogy haragban váltunk el, sokat bántottam. Nem engedtem, hogy lássa Bogit, pedig erőt adhatott volna neki. Drogosan nem lehetett a gyerekhez közel – de amikor tiszta volt, találkozhattak volna. Emlékszem egy sms-ére a kórházból, ahogy visszakérdezett – szinte hallom a hangján: „Tényleg, már két copfba lehet tenni Bogi haját?”

Neked mi adott erőt a tragédia után?

Először is az a bizonyos segítő foglalkozás: a sors fintora vagy a jószerencse, hogy drogos fiatalokat patronálok. Az első években úgy istápoltam őket, mintha Bálintot menthetném meg. Nem is munka volt, hanem az életem. Így bírtam elfordítani a figyelmem magamról, miközben ez a saját terápiámat jelentette. Meg kellett gyógyulnom annyira, hogy anya lehessek, ne zombi. A szüleim is rengeteget segítettek: Bogi nevelését szinte átvették, amíg talpra álltam. Azután újra kellett építenem a lányommal a kapcsolatunkat, ami nem volt egyszerű, de tudatos munkával sikerült. Amióta közel kerültünk egymáshoz, az anyaság is sokat ad: nagyon klassz kislány, és igazán mindent megérdemel az élettől, ha már apja nem lehet. Sokáig nem fejezett ki érzelmeket, ami eléggé aggasztott. Az elmúlt két évben viszont hatalmasat léptünk előre. Mondja, írja, hogy hiányzom neki és szeret. Most az ellenkező végletbe nem akarok átesni: annyira ragaszkodik a párosunkhoz, hogy ebbe nem fér bele egy férfi sem. Pedig nekem már hiányzik a társ – nem Bálint helyett.

Amikor meghal valakink, óhatatlanul kíséri a gyászunkat bűntudat. Azután ezen is ugyanúgy átvergődünk, mint a „nem lehet igaz!” stádiumon. Viszont ha a halottunk 23 éves és maga választotta, hogy elhagy minket, meg az életet, mindez még sokkalta nehezebb. Pedig kik vagyunk mi, hogy azt higgyük, a kezünkben lehet mások sorsa? Még azt is csak a merészek állítják, hogy a sajátjukat ők irányítják.