Szimpatika – „Csalás nélkül szétnézni...”

Mivel azonban a statisztikák szerint egyre kevesebben vagyunk ilyenek, érdemes a sablonjainkat emberi arcokra cserélni. Ha nem félünk fölfedezni, számos vonásukban magunkra ismerhetünk. Miki 30 éves, másfél éve tiszta, azóta még egy pohár sört sem ivott. Öncsaláson alapuló fiatal felnőttkorát háta mögött hagyva megkapó őszinteséggel mesél magáról. Érdemes őt megismerni.

Sokan biztosan rejteni igyekeznének a múltjuk árnyékos oldalát. De te a telefonban azt mondtad, terápiának és missziónak is tekinted, hogy beszélsz mindarról, amin átmentél.

Igen. Az anonim önsegítő csoportban, ahová máig is járok, szintén az őszinteség, a tényekkel való szembenézés segít, már a közösség élményén túl. A fél életem azzal telt, hogy mindenkinek azt mutattam, amit látni akart. Átvertem másokat, de magamat csaptam be leginkább. Ebből a hasadtságból lettem egész ember a rehabilitáció során. Tudom, milyen sok fiatalt érint a drogfüggőség, azt is, mennyire nehéz belátni, hogy vakvágány, és leginkább: micsoda kín lejönni a szerről. Egyszerűbb, ha az ember hazudik magának tovább, csak belehalhat.

Hogyan lesz valaki függő? Nálad hogyan kezdődött?

Én is alkohollal kezdtem, ahogy az lenni szokott, tizennégy évesen: buli előtt bedobtunk egy-két pohárral. Ha csajozni akartam, valamivel oldanom kellett a gátlásaimat. 17 éves koromtól már füvezgettem a haverokkal, mellette party-drogokat is használtunk. Ez normálisnak számított. A nővéremmel együtt is szívtunk, a szüleink nem tudták.

Kicsit sem tartottál a drogoktól?

Nem. Mindig is több izgalomra vágytam, mint amit az élet adott. Már óvodában ezt éreztem. Jómódú budai gyerekként mindenem megvolt, de amiért sokan irigyeltek, nekem sem-mi örömöt nem jelentett. Amikor a főiskola mellett dolgozni kezdtem, a bankban is rögtön többre vágytam – és a lehetőségek jöttek is, mint a mesében. Nagy sztárnak képzeltem magam. 19 évesen bankárjelmezbe bújtam, aztán ahhoz illő kocsit vettem. Közben a drog, az alkohol a társasági életemhez tartozott, de úgy gondoltam, az én kezemben a kontroll. Aztán 21 éves koromtól már egyedül is használtam ezt-azt. Egy nagyon józan lánnyal éltem együtt, akkor már egy éve, aki előtt titokban tartottam a sötét oldalam. Ez a kettősség végigkísért: két énem volt, és a külvilág nem vett belőle észre semmit. Az asztrológia készen kínálta a magyarázatot: mindez Ikrek csillagjegyemnek köszönhető.

Sok ambíciód volt. Stresszben éltél?

Nem tudom. A nehéz, kellemetlen érzéseimről egyszerűen nem vettem tudomást. Érzelmi analfabéta lettem. Éreztem, ha fáj valami, de rögtön arra koncentráltam, hogy pozitív dolgokkal elüssem.

A kor is ezt sulykolja: csak élvezd az életet, és gondolkozz pozitívan!

Nekem is csak az élmény, az élvezet számított és az, hogy mit birtoklok. Úgy éreztem, minden jár, de semmi nem elég. Az ölembe hullott mindaz, amiért más hiába dolgozik 40 évig. Simán belefért, hogy ebédszünetben a kocsiban füvezzek, utána szemcsepp, bankár-viselkedés: nem tűnt fel senkinek, hogy épp a sötét oldalamon vagyok, csak öltönyben, szerepben.

A párod sem vett észre semmit?

Inkognitóban éltem. A kapcsolatunk elején, egyszer, amikor az amphetamin hatása elmúlóban volt, az annak megfelelő letargikus állapotban kértem, hogy soha többet ne engedjen ilyesmit használni. Nem is engedte, de aztán a játszma része lett, hogy őt is kijátsszam.

A munkádat, a viszonyaidat nem befolyásolta a drog?

Az egész lényemet már rég uralta, de a működésemet sokáig én irányítottam. Értékesítésben dolgoztam, ahol a könnyedség, jó kommunikáció alapfeltétel. Úgy éreztem, annyival több vagyok, mint a környezetem, hogy még lassítanom is kell magam.

Voltál boldog?

Csak a szerelem lángoló időszakában, egyébként nem. 2000-ben vállalkozó lettem, és még többet kerestem: elkezdtem kokaint használni – a könnyű drognál már több kellett, és telt rá. Ekkoriban ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel. Tudtam, hogy kell egy nővel bánni, mégiscsak hárommal éltem a családomban. Mindenem megvolt, mindenhol megfeleltem, de mivel még mindig elégedetlen voltam, elkezdtem prostituáltakhoz járni. Ezt is megideologizáltam: nem megcsalás, ha nem bonyolódom más kapcsolatba. Rászoktam, hogy a kokain után jönnek a lányok... A kokó pörgetett és az érzékeimet is felturbózta.

Gondolom, a saját barátnődhöz nem is mehettél volna.

Hát, beállva nem. Csakhogy a kokain hatását, még az utóhatásait sem lehet csak úgy palástolni. A párom ki is szúrta egy idő után. Csak annyit kérdezett: „Macikám, minden oké?” Bevallottam neki, hogy: néha kokózgatok. Elfogadta, hogy annak a világnak, amelyben mozgok, ez velejárója – vakká tette, hogy gyarapszunk, nagyobb autót, nagyobb lakást veszünk. Amikor összeházasodtunk, már heti 3-4-szer kokóztam: ő többször el akart hagyni, ehelyett hozzám jött.

A munkádat bírtad még?

Dehogy... Hitelközvetítéssel foglalkozott a cégünk, és ahhoz agyilag ott kellett volna lennem, de nagyon sok rossz döntést hoztam, másrészt az ügyfelek pénzét simán elvittem a dealernek. Az utolsó fél évben már a napot sem bírtam elkezdeni egy 100 ezer forintnyi adag nélkül, és közben kutyául szenvedtem a mellékhatásoktól. A legrosszabb a paranoia volt. Egyedül ültem például a lakásban, és hangokat hallottam. Kiszórtam egy kiló lisztet az előszobába, majd az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy tükörrel figyeltem, nem jelennek-e meg lábnyomok a lisztben.

Mikor szántad rá magad az elvonóra?

Egy 3 napos ámokfutás után úgy éreztem, már mindent felégettem magam körül, és nem bírok szembenézni a hétköznapokkal. Az a zuhanás, amit felturbózott érzelmi állapot után megélsz: gyilkos. Nagyon empatikus voltam azokkal a sztárokkal, akiknek mindenük megvolt, és öngyilkosok lettek. A kokónál gyorsan lezajlik ez az „evolúció”, amíg kikészülsz: már szerrel is rossz, anélkül még rosszabb. Elkezdtem a neten keresgélni, hová forduljak segítségért. Ajánlottak egy helyet, ahol 80 ezerért két hét alatt leszoktatnak. Egy hét után rájöttem, hogy ezt a humbugot csak az hiszi el, aki még a szerek hatása alatti irrealitásban él.

Mi ugrik be először, ha a régi életedre gondolsz?

Az az iszonyú magány és életen kívüliség. Hogy üres utcákon rendőrautók elől menekülök, parkolókban lesem az árnyékokat. Már tudok azonosulni azzal a gyerekkel, aki egy gyorsétterem vécéjéből veszi a vizet az injekcióhoz, mielőtt beszúrja magának a heroint, holott mindig is lenéztem, és jobbnak tartottam magam. Ahhoz, hogy beismerjem, ugyanolyan mélyen vagyok, át kellett élnem a paranoiás rettegéseket. Amikor bementem a rehabilitációra, le volt nyúzva a fél arcomról a bőr, mert egész éjjel egy panzióban hasaltam az ajtórés előtt, helikopterhangokat hallottam, és lestem, mikor jönnek értem. Úgy éreztem, minden kapcsolatom tönkrement, és hogy ezt érdemlem, mert irtó messze kerültem attól az értékrendtől, amim valaha mégiscsak volt. A feleségemmel közös lakást elkótyavetyéltem, az örökségem ráment, az ügyfeleim pénzét lenyúltam.

Mi hozott áttörést?

Valaki, aki talpra állt, ajánlotta a Leo Amici Alapítvány egy éves terápiáját, Komlón. Budáról az a világ végének tűnt, fanyalogva mentem. Ehhez képest európai színvonal fogadott, és valami egész más értékrend, mint amiben éltem. Felvételiztettek, elég erős-e az elhatározásom. Szigorú rendszerbe kellett beilleszkedni, tisztaságot, rendet tartani. Én, a menő sznob, reggelente kecskéket terelgettem. Keményen megdolgozták az egóm. Hatalmas energiát fordítanak mindenkire, de a fő az önsegítő közösség. Ha panaszkodsz, kaphatsz kamillateát, vagy bármikor hazamehetsz. A korábbi élményeimhez mindig kötődött egy kis stimulálás, ez a hely nagyon sok józan élményt adott. Az egész napot moderálták: terápiák, munka, sport, drámajáték követte egymást. Képzeld el, amikor tetovált, fogatlan figurákkal (na meg a felsővezetővel, akinek kiesett a tű a zakózsebéből) Shakespeare-t adaptálsz, és nem tudod, hogy kerülsz oda – de aztán rájössz, hogy pont úgy, ahogy ők. Végre adhattam magamnak egy évet, mert korábban csak az érdekelt, milyen kocsim legyen, miközben egy hazug idióta voltam. Ahogy teltek a hónapok – hála a Leo Amici szeretetközpontú szigorának – ráébredtem a felvágós macsó-szerepeim mögött rejlő önbizalomhiányomra. Lassan-lassan magamra találtam – és a feleségemre, aki sok balhé és szakítás után mégis mellettem maradt: új alapokról folytattuk a kapcsolatunkat. Szinte elölről kellett kezdenem az életemet, de miközben még mindig törlesztem az adósságaim, először érzem magam kiegyensúlyozottnak és boldognak. Azt tudni kell, hogy aki függő volt, sohasem gyógyul meg. De mindig csak egy napig kell ellenállnom az esetleges kísértésnek – egy életen át.

Mi is függünk, társtól, tévétől, cigarettától... Mi is kábítjuk magunkat. Talán nem halunk bele, talán lassabban. De ahhoz, hogy esélyünk legyen „csalás nélkül szétnézni könnyedén”, szembe kell néznünk a kérdéssel: mitől is menekülünk? Lehet, hogy számunkra is csak „a semmi ágán” születhetne meg rá a válasz.

Polgár Teréz Eszter