Szimpatika – Családrobbanás 5. rész

Gondolom, nem kell bemutatnom azokat a férjeket, feleségeket, akik abban látják az együttélés zálogát, ha mindenben az ő véleményük dominál. Ők értelemszerűen meg vannak győződve saját nélkülözhetetlenségükről, és bizony nagyot koppannak, amikor a másik fél fellázad és lecseréli őket.

Vagy ami még rosszabb, úgy küldi el, hogy nincs egy harmadik a történetben.

Ez a modell egyre sűrűbben fordul elő, hiszen a nagy önmegvalósításban az emberek hajlamosak a házasságot is érdekérvényesítő terepként kezelni. Két ilyen ember környezetében élni kész katasztrófa, hiszen állandóan szikrázik a levegő, ám ők deklaráltan így vezetik az életüket – s legalább a családtagok sem unatkoznak, mert mindig van ingyen cirkusz... Akkor azonban, ha az egyik fél dominánsabb, a család egésze látja kárát: óhatatlanul kettészakad behódolókra és partizánokra (nyílt ellenállásra már csak kenyértöréskor kerül sor). A „vezér” pedig abban a hiszemben uralkodhat, hogy mindenki elégedett a sorsával.

Fel sem merül benne, hogy tévedhet.

Eszébe sem jut, hogy legalább érzelmeket érintő kérdésekben konszenzusra törekedjék. Hiányoznak az érdemi beszélgetések, megfélemlített, dacos hallgatásba vonult nagyszülők és elbunkósodott gyerekek kísérik az ilyen típusú regnálást.

Mindezt azért vázoltam ennyire sarkítva, mert a minta – ha különböző szinteken is – egyre inkább terjed. S akik így vezetik életüket, nem nagyon értik, hogy mi velük a baj. A nagy felismerés ugyanis rendre csak a váláskor jön el.

Ilyenkor előkerülnek a sablon mondatok is („Mindent a családért tettem”, „Valakinek dönteni kellett”, „Ha mindent megbeszélünk, soha nem jutunk előre”, „Azt hittem, mindenki egyetért velem”), amelyekkel az illető igazolni próbálja a családban betöltött „pótolhatatlan” szerepét.

Párkapcsolatok, együttélések sokasága megy tönkre abból kifolyólag, hogy a felek nem beszélnek meg egymással alapvető dolgokat. Hogy nem az együttműködésre, hanem az érdekérvényesítésre törekednek. Javaslom, aki hajlamot érez magában, gondoljon arra, hogy azt a „sokat”, amit ő képviselt, senki nem kérte. Nem hiányzott az senkinek, csak púp volt az érintettek hátán. Ezek az „életművek” nem hiánypótlóak, hanem látványos lufik, szánalmas önigazolások. Ezeknek az embereknek folyamatosan kell a hozsánna, hogy hinni tudjanak önmaguk képességeiben. A büntetésük pedig éppen az lesz, hogy válás után nem hiányoznak majd senkinek sem. Kiteszik őket a családi fotóalbumból, s kényszeredetten mosolyognak majd, ha egy régi ismerős a hogyléte felől érdeklődik.

Az ilyen ember, ha csak nem talál rögtön magának új udvartartást, rendkívül nehezen fog talpra állni, mert először meg kell barátkoznia a külvilág róla alkotott valós képével.

Mondhatnák erre sokan, miért ezzel a típussal foglalkozom ennyit, amikor ott vannak azok a „szerencsétlen” jótét lelkek, akiket igaztalanul hagytak el egy szebbért, okosabbért, gazdagabbért. Ők azok, akik mindent „belepakoltak” a másikba, de az átgázolva a feltétel nélküli odaadásukon fogta magát, és tovább állt. Nos, az itt pórul jártak kudarca kódolva van, rendszerint csak az a kérdés, hogy mikor robban a bomba. Aki a kezdet kezdetén ennyire alárendeli magát a másiknak, ne csodálkozzon, ha ez egy idő után túl kézenfekvő, túl praktikus, egyetlen szóba sűrítve, túl unalmas lesz. Ahogy szokták mondani, nem lesz meg a becsülete. Ha valaki az elvárható kölcsönösség alapján nem kényszeríti ki azt a státuszt, amelynek megszűnése űrt hagy maga után, akkor ne csodálkozzon, hogy nem fog hiányozni hűtlen párjának. (Aki olykor még azzal is eljátszadozik, hogy ha szexuális étvágya úgy kívánja, új párja mellé szeretőnek sorolja be hajdani társát. Aki ebbe belemegy, abban a reményben, hogy visszahódíthatja a másikat, sajnos megérdemli a sorsát.)