Az Élet írja a legszebb meséket!

Az a típusú ember vagy, akire azt szokták mondani, hogy színpadra született. Korán eldőlt, hogy az előadó-művészet a te utad?

Mindig is volt bennem egyfajta közlésvágy. Már az óvodában elég volt egyszer hallanom a mondókákat és énekeket ahhoz, hogy megtanuljam őket, majd ezeket otthon előadtam a családomnak, rokonoknak. Öt éves koromban kezdtem el a népzene iránt érdeklődni, amikor először hallottam Sebestyén Mártát énekelni. Később néptáncoltam, vívtam és kézilabdáztam is. Sokáig számomra ezek jelentették az életet, míg az éneklés egy olyan biztos pont volt, amihez mindig nyúlhattam, de éppen ezért nem is éreztem különleges adottságnak. Minden másban – ami bizonytalanabb volt – akartam jó lenni. Csak később, tinédzser koromban vált az éneklés a legfontosabbá.

El tudtad volna képzelni, hogy élsportoló legyél?

Nagyon szerettem volna, de egészségügyi okokból nem folytathattam a sportpályafutásomat. Minden a zene irányába terelt.

Tapolcán mennyire volt lehetőséged a sokrétű érdeklődésed kiteljesítésére?

A kézilabda és a vívás több évtizedes hagyományra tekint vissza, több vívó olimpikon is Tapolcáról származik, akikre nagyon büszkék vagyunk. Viszont a kultúrát tekintve sajnos nagyon korlátozottak voltak a lehetőségek, kevés olyan hely volt, ahol művészetekkel foglalkoztak. Nekem az volt a szerencsém, hogy egy nálam jóval idősebb ismerősöm, aki gyakran járt Budapestre, mesélt nekem, könyveket ajánlott, és megmutatta, hogy a világ nem annyi, mint amennyit én látok belőle.

A nővéred, Tóth Vera megnyerte a Megasztár első évadát, de gondolom megtapasztalta az ismertséggel járó nehézségeket is. Nem akart emiatt lebeszélni arról, hogy te is jelentkezz?

Verát nem nagyon érték támadások, jó élményei voltak, szerencséje volt az első szériával, illetve neki nagyon jó energiája van, ami vonzza az embereket. Ő velem ellentétben, nem egy megosztó személyiség, ezért a zsűri tagjai körbefogták és óvták őt.

Én a versenyben egy lehetőséget láttam arra, hogy ki tudjak törni a vidéki kisvárosból, ami természetesen most is nagyon fontos számomra, de a karrierépítés és az álmaim megvalósítása szempontjából nem ideális. Ha nincs a Megasztár, nem tudom, hogy sikerült volna-e elérnünk, hogy elismert énekesnőkké váljunk. Ezért mindketten nagyon hálásak vagyunk a műsornak, annak ellenére is, hogy manapság egyre több a negatív vélemény a tehetségkutatókkal kapcsolatban, de nekünk ez jelentette a kiutat.

Milyen jó tanácsot adott Vera, amikor a válogatóra mentél?

Annyit mondott, hogy ne akarjak egyféle lenni, hanem mutassam meg azt a sokszínűséget, ami bennem van. Ő tudta, hogy én Vikidál Gyulától, Deák Bill Gyulán és Sebestyén Mártán át Madonnáig, minden zenei stílust szerettem énekelni.

Teherként élted meg, hogy kezdetben a „Tóth Vera húga” voltál?

Igen, főleg, hogy ez lett az új nevem. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy Tóth Gabinak hívjanak, és szerencsére rövid időn belül visszakaptam a nevemet. Az emberek szeretnek hasonlítgatni, még akkor is, ha egy almáról és egy körtéről van szó; mindkettő finom gyümölcs, de teljesen más ízük van.

Nehéz volt kamaszként vidékről a fővárosba költöznöd?

Szerintem most könnyebb Budapestre költözni vidékiként, mint 15 éve, amikor mi kerültünk fel. Akkor még nagyon éltek a vidékiekről szóló sztereotípiák, a tájszólás kigúnyolása, de szerencsére én sose vettem ezeket magamra. Az első élményem Budapesten, hogy leintettem egy taxist, aki ráadásul hiéna volt, csak akkor én még nem tudtam, hogy az utcáról nem lehet taxit leinteni. Ahogy mentünk az úton, elámultam azon, hogy mekkora a város, és én milyen picinek érzem magam benne, mire megszólalt a sofőr: „Hát igen, ez a különbség, hogy ahonnan maga jött, ott malacok járnak az utcán, itt meg kocsik”. Erre fogtam magam és kiszálltam. Engem ne sértegessen!

Ez nagy bátorságra vall.

Mindig is az voltam. Éjjel-nappal Tankcsapdát hallgattam, az Élni vagy égni albumuk adott erőt ahhoz, hogy egyedül, 16 évesen Budapesten tudjak érvényesülni.

Hogyan élted meg, hogy hirtelen az újságok címlapján szereplő, ismert ember lettél, akinek a magánélete se tabu?

Ez volt a legnehezebb számomra, azóta is rosszul viselem. Sok olyan emberben megbíztam, akiben nem kellett volna, ezért sok csalódás ért. Beszéltem a magánéletemről, hiszen 16 évesen még nem tudtam, hogy ezt nem szabad, majd a címlapokon láttam viszont, sokszor kiforgatva a mondataimat. Nagyon vehemens és extravagáns vagyok a színpadon, teljesen átadom magam a művészetemnek, de ezt egy színpadi kifejezési formának élem meg, a hétköznapokban viszont visszafogott csaj vagyok. Ezt kevesen tudják rólam, mert a bulvárlapok vadóc, lázadó típusnak állítanak be, ami pedig sosem voltam. Az alapján ítélnek meg, amilyen a színpadon vagyok, miközben az csak egy szerep.

A menedzsereid nem akartak megváltoztatni?

A különböző korszakaim mind egy-egy új menedzsment ötletének eredményei. Folyamatosan szerettek volna megváltoztatni, puhítani, például, hogy legyek visszafogottabb, ne vegyek fel extrém ruhákat, mert akkor többen fognak szeretni, vagy hordjak szemüveget, mert attól aranyosabbnak fogok tűnni. Most először van olyan menedzserem, aki nem megváltoztatni akar, hanem támogat abban, hogy a bennem rejlő sokszínűséget meg tudjam mutatni.

A magyar zenei szakma nem fogadja el a különcöket, az egyéniségeket?

Szerintem a világ nem annyira szereti őket. A társadalom a különcöket vagy bolondnak titulálja, vagy valami egyéb hibát keres bennük, hogy elhitesse azt, velük valami gond van. Én ezt gyerekkorom óta tapasztalom: aki nem a nagy átlagba tartozik, más úton jár, azt megbélyegezik. Szerintem a különcök fontos részei a világnak, hiszen ők lehetnek a példaképek arra, hogy merjünk kitörni. Erre mindnyájan vágyunk, csak félünk attól, hogy mások mit fognak hozzá szólni. Ez engem soha nem érdekelt, csak az, hogy száz százalékban önmagamat tudjam adni. Már gyerekként is batikoltam, varrtam, gémkapcsokkal díszítettem a ruháimat, használni akartam minden elemet, ami körülvett, megtapasztalni a színeket, keresni a stílusom. Így éreztem jól magam, nem tudtam volna átlagos ruhákban járni és beleolvadni a környezetbe. Én nem vagyok ilyen típus. Az utunkat csak úgy tudjuk megtalálni, ha megnézzük, milyen utak vannak még, és az ott szerzett tapasztalatokból teremtjük meg a sajátunkat.

A megosztó személyiséged miatt sok negatív kritikát, kommentet kapsz a közösségi oldalaidon. Ezek hogyan érintenek?

Bántanak, szerintem nincs olyan ember, aki függetleníteni tudná magát tőlük, de nem veszem magamra, csak az szomorít el, hogy milyen frusztrált világban élünk, milyen sok a megkeseredett ember, akiknek ez okoz boldogságot. Ezek a sértegetések valójában nem rólam szólnak, csak a bennük mélyen felgyülemlett, frusztrációból fakadó gyűlöletet így tudják pár másodpercre enyhíteni, és az internet olyan felületet biztosít, ahol ezt arctalanul és következmények nélkül megtehetik. Soha senki nem állt elém személyesen azzal, hogy utállak Tóth Gabi, vagy rosszul nézel ki, csak az interneten. Ezek gyáva forradalmárok, kanapéhősök, akiket sajnálok, és kívánom nekik, hogy találjanak valamit, amiben boldogságot lelnek.

Viszont nagyon sokan szeretnek, bármerre mész felismernek, megszólítanak.

Sokszor azt érzem, hogy jobb lenne, ha nem ismernének meg. Ha elmegyek egy bevásárlóközpontba smink nélkül, melegítőben, fáradtan, sokszor megkapom, hogy miért nem úgy nézek ki, mint a tévében. Az emberek mindig ki akarnak tűnni, felhívni valamivel magukra a figyelmet, és nem is tudják, mekkora kincs és szabadság az, hogy nem ismertek. Amikor nekik elegük van, kimehetnek az utcára, sikíthatnak, ordíthatnak, és persze megbámulják őket, de nem fognak másnap az újságok címlapján szerepelni. Én nagyon szeretek civil lenni, ha most az interjúról hazamegyek, azonnal átöltözöm a kényelmes pizsamámba, csinálok valami finom kaját, leülök a kanapéra, és rejtvényt fejtek. Nekem ez a kikapcsolódás.

Egyre több a tehetségkutató, mégis kevesen tudnak a pályán maradni. Neked mi a titkod?

Szerintem fontos megtartani a hétköznapokban a civilséget, de amikor a színpadon is az vagy, eltűnsz. Valami pluszt kell adni: egy dalon belül megélni az összes érzelmi impulzusodat, és ezt átadni a közönségnek, hiszen ezzel tudnak azonosulni. Hiába énekel valaki szépen, ha nem történik belül semmi, az üressé válik, egy teljesen átlátszó, gyönyörű kristálygolyóvá.

Már a Megasztár végén megjelent az első albumod. Mennyire volt akkor kiforrott a zenei ízlésed?

Semennyire. Nem tudott kialakulni a zenei stílusom, mert nem hagyták. Annyira gyorsan kerültünk egyik kiadótól a másikig, egyik zeneszerzőtől a másikhoz, hogy erre nem volt lehetőség. Egyetlen ember volt, aki végig mellettem állt, óvott és fogta a kezemet: Szabó Zé, azóta is ő írja a dalaimat. Segített abban, hogy a sokszínűségemet mindenféle zenei stílusban meg tudjam mutatni: popos, rockos, melankolikus, funky-s, de mégis valamiféle egységet képezzenek. Az összes dalomat meg lehet ismerni a hangzását tekintve, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Részt veszel az alkotófolyamatban?

Igen, végig ott vagyok és beleszólók a szövegbe, zenébe egyaránt. Mindenben közösen döntünk.

Nagyon fiatalon lettél az X-Faktor mentora, egy illusztris csapat tagjaként.

Olyan mentorok között ültem, akik pont annyi ideje voltak a szakmában, mint ahány éves én voltam. Alföldi Róbert, Geszti Péter, Szikora Róbert mellé egyedüli nőként, 25 évesen beülni a mentorszékbe nem volt könnyű, de mindhárman hamar befogadtak, mert látták, hogy szakmailag képzett vagyok. Bármilyen dalt adtak elő a versenyzők, azt én azonnal felismertem, ezzel kivívtam a tiszteletüket. Alföldi Róberttel az első pillanattól kezdve szimbiózisba kerültünk, barátokká váltunk, sokat segített nekem.

Mi alapján válogattad össze a csapatod tagjait?

Nekem nem az volt fontos, hogy ki mennyire énekel jól, hanem az, hogy mentálisan bírni fogja-e a versenyt, illetve később ezt a szakmát. Volt olyan, hogy nem válogattam be egy olyan előadót, aki mindenkinél jobban énekelt, de tudtam, hogy tönkretenné a verseny, túl tiszta volt a lelke. Ezek mindig nehéz döntések voltak, többször komolyabb nézeteltérésbe kerültem a producerekkel, mert nekik karakterben egy-két előadó érdekesebb lett volna. Azért is távoztam három év után, mert mind lelkileg, mind fizikailag nagyon megterhelő volt ez a munka.

Vannak olyan versenyzők, akikkel a mai napig tartod a kapcsolatot?

Majdnem mindenkivel. Nem akarok erőszakosan beleszólni a karrierjükbe, de figyelem őket, és ha segítséget kérnek, mindenben számíthatnak rám.

Gondolkoztál már esetleg egy mentoriskola létrehozásán?

Vannak ilyen terveim, a mentor szerep hamarosan visszatér az életembe. Szeretném átadni az embereknek azt, amit én megéltem. A lexikális tudás nagyon fontos, de azt könyvekből meg tudjuk tanulni, viszont azt, amit az ember az élet iskolájában tapasztal meg, jó, ha valaki elmondja. Még ha nem is fogadjuk meg, sok mindenre felkészíthet.

A menedzseremmel, Polus Enikővel egy edukációs programot szeretnénk létrehozni, ahol többek között arról is beszélünk majd, hogy a fiatalok körében egyre terjedő „instaboy”- és „instagirl-jelenség” miként torzítja el a valós énképet és a reális önbecsülést, hiszen a valóság és a világhálón mutatott kép között egyre nagyobb a szakadék. Én is szeretem, ha a közösségi oldalaimra feltöltött képeimet megdicsérik, de nem retusálom őket, mert nem akarok mást mutatni, mint amit a tükörben látok. Illetve, ami még nagyon fontos nekem, hogy támogassam a különcöket, egyéniségeket, hogy a társadalom ne tudja kiszorítani és megváltoztatni őket.

Számomra úgy tűnik, mintha megfognád a 16 éves kori önmagad kezét.

Így van, megfogtam a kezét és viszem magammal, hogy bemutathassam mindenkinek. Nagyon hálás vagyok neki, de az élet rendje az, hogy felnővén a gyermeki énünket meg tanuljuk visszafogni és nem hagyni, hogy ő irányítson.

Idén egy könyv megírására is készülsz. Nem tartasz attól, hogy ezzel újabb támadásoknak adsz terepet?

Jobban félnék attól, hogy nem tudom kimondani azt, amit belül érzek. Jóval nehezebb egész életedben magad elől is titkolni önmagadat, mint kitárni és találni olyan embereket, akik ebben partnerek tudnak lenni. Ez egy önterápia számomra, kiírom magamból a múltamat, amivel feszegetem a határaimat is.

Őszintén vallottál korábban a súlyproblémáidról is. Mit mondasz majd azoknak a fiataloknak, akik hasonló nehézséggel küzdenek?

Először el kell fogadnunk magunkat ahhoz, hogy a változás útjára léphessünk. Én mindig lelki oldalról néztem, hogy miért keletkezett a súlytöbbletem, ezért én az agykontrollt alkalmaztam, mert vannak bizonyos technikái, amik segítenek az elengedésben. Amint ezeket rendbetettem, harmóniába kerültem magammal, beengedtem a szerelmet, és elkezdtek leolvadni a kilók is.

Több Alföldi Róbert által rendezett színházi előadásban is szerepeltél, aki híresen szigorú rendezőnek számít. Ez sem rémített meg?

Fakír vagyok, nem bírom az átlagos, könnyű munkákat. Nem tőle féltem, hanem magamtól, és attól, hogy jól tudom-e majd közvetíteni azt a gondolatiságot, amit ő egy-egy előadásban szeretne megfogalmazni.

Azért van benned lámpaláz?

Minden előadás előtt nagyon izgulok, de amint színpadra lépek, ez elmúlik. Gyermekkori álmom volt eljátszani az István, a király című darabban Réka szerepét, és ezért nagyon hálás vagyok Rosta Máriának, aki bizalmat szavazott nekem, így Rékaként elénekelhettem az imámat a Budapest Arénában. Nagyon féltem tőle, de aztán kimentem a színpadra, átengedtem magam a szerepnek, az előadás hangulatának, és olyan katarzist éltem át, amiben nem gondoltam volna, hogy részem lehet.

Vágysz arra, hogy még több színházi felkérést kapjál?

Nagyon szeretem a nagy antrékat, berobbanni a színpadra, mint Fruma Sára a Hegedűs a háztetőnben vagy sárkányként a Shrekben, de úgy érzem, hogy az éneklés az én utam, nekem nem kellenek főszerepek.

A Szombat esti láz című showműsorban is szerepeltél. A tánc mennyire maradt meg az életedben?

Nagyon. „Rumba sétálni” szoktam, mert az egy nagyon összetett, komoly, és lassú belső munkát igénylő lépéssor, ami által magadra tudsz figyelni. Ha rossz kedvem van, táncolok, főleg latin táncokat – minden nőnek ajánlom ezt a mozgást, mert egyszerre nőies és szenvedélyes, és a testet is nagyon jól formálja. A Szombat esti láz idején napi nyolc órát táncoltam, és kockás volt a hasam, pedig éjfélkor rendszeresen kolbászt ettem fehér kenyérrel. Imádtam! (nevet)

Februárban eljegyeztek. Hogyan képzeled el magad 5-10 év múlva?

Addigra már valószínűleg feleség leszek. A legnagyobb remekmű, amit két ember alkothat, az a család, a szerelmük gyümölcse. Engem soha nem érdekelt a hírnév, csak az, hogy azzal a tehetséggel, amit áldásként kaptam, közvetíteni tudjak valamit az emberek felé.

Milyen üzenetet szeretnél átadni?

Hogy nincs lehetetlen, egy ember nagyon sokat bír. Meglehet, és meg is kell küzdeni a boldogságért, mert az minden embernek jár. Az élet írja a legszebb meséket!

Április végén, amikor Gabival készült az interjú, áradt belőle a nyugalom, ragyogott. Akkor ő már tudta azt, amit én csak napokkal később, hogy habár egészségügyi problémái miatt sokáig azt hitte, ezt a csodát nem élheti meg, de az élet igazolta az utolsó mondatát, és a legszebb mesét írta neki: babát vár. Ezúton is szeretnék jó egészséget kívánni nekik az egész Szimpatika magazin szerkesztőségének nevében, és megköszönni, hogy az első kismama interjúját nekünk adta!

Fotók : Falus Kriszta