Szimpatika – A fej nélküli macska

Mégis miféle jövőnek nézünk elébe, ha a szórakoztatóipar termékeit helyezzük fogyasztóvédelmi górcső alá? Leginkább riasztó, akárhogy is.

Vagy? Ennyi volt és megöregedtem, eljárt felettem a pillanat, s állok szájtátva egy hajdan volt, széleskörű elfogadására képes személyiség üszkös romjain legott.

A címben szereplő horror ugyanis maga a négy lábon járó valóság lehetne, de mivel végtagjai sincsenek, marad a farok, mi csóválja a szőrös kis torzót rendületlenül. Nem, hála Istennek még nem Dr. Moreau szigetének génmanipulációs végterméke e véglény, egyelőre a robotika tart ott, ahol: dorombol a szentem, amíg bírja egyetlen feltöltéssel. Mindezt természetesen az említett gerinccsont kiegészítővel, ellenben nyávogás, zabálás, piszkítás nélkül! Interaktív kispárnának is gondolhatnánk, mégis a fejlesztő, gyártó kifejezett szándéka, hogy házi kedvencként aposztrofálja termékét.

A java azonban, az igazi szoció-borzalom még hátra van, lévén a termék közösségi finanszírozással valósult meg, tehát igény az lenne rá... Mint minden másra, lehetőség szerint semmilyen, ha nagyon muszáj, minimális kockázatvállalással.

Virtuális, azaz nem valódi a valóság, ahol agyunk, lelkünk, értelmünk, érzelmeink átverésével érhetjük el a vágyott stimulációt. Azon területekét, melyek a mai napig okoznak végeláthatatlan fejtőrést megannyi tudományágban; mi végre, hogyan, s egyáltalán mikképpen működnek?

Hát így, Tisztelt Univerzumbíróság, fajunk nem egy ördöglakat! Önmaga meghazudtolására is hajlandó egy kis boldogságmorzsáért, tudva tudván annak mibenlétét. Marslakó szemmel kétségtelen cukiság, innen nézve viszont maga az önsorsrontás. Az érzelem szubjektív állapot, de a környezetünkben történt változásokra adott reakciók a további viselkedésünket határozzák meg, és az finoman szólva is vegyes, már magától is. Verbális, nem verbális, metakommunikációs eszközökkel fejezzük ki érzelmeinket, amire környezetünk a saját eszközparkjának aktuális állapotával reagál. Ha valamelyikünk nem a realitások szintjén szocializálódik, mégis mennyire várhatunk tőle empatikus reakciókat?

Na most megy el mindenki a francba! – fedezem fel saját indulataimat, s félelmeimet is egyben az említett kritériumok alapján, pedig az életem „hótreál”, avagy még egy kicsit sem virtuális. Hacsak...

Hacsak nem számítom a korlátlan weben és mobilon lógást, a számtalan memóriafaló applikációt, s a végtelen nyitottságot a legális tudatmódosító eszközök iránt, akarva akaratlanul is. Benne vagyok nyakig én is e modernitásban, vagy az életem megkönnyítésére, vagy a gyerekeimre hivatkozva. Lelkiismeretem figyelmébe a perceptualitást és a korszellemet ajánlom, mélyen titkolva egyre határozottabb függőségemet. Mert mi a valóság, kérem?

Egyes filozófiák szerint minden, ami létezik, illetve valaha létezett, függetlenül a megfigyelő ismereteitől, értékítéletétől. Mások illúzióként tartják számon, kivetüléseként nézeteinknek. Tán egyvalamiben ért mindenki egyet: elveszni értelmezéstől függetlenül sem nehéz a világban...

Ha éhes vagy, egyél, ha szomjas, ígyál – csendesít le mindenkit, s késztet józan gondolkodásra még mindig a jó Tao, vagy háromezer év távlatából, s figyelmeztet a felelősség személyességére. Valahogy mértéket kellene tartani, észnél lenni a valódi öröm és a divat között, ha már az kivetkezett magából.

Még annyi csodát és felfedezni valót tartogat a világ, s remélem nem tűnik porosnak a gondolat, hogy szüntelen dimenziókereséseink közepette fektessünk ezen mostani, háromdimenziós, kézzel-lábbal, szívvel és aggyal kitapogatható jelen megismerésébe is, mert megéri.