Szimpatika – (Ér)Vény

Miért e páni félelem? Mert bár általában vigyázó szemünket a jövőbe vetjük, könnyen feledkezünk meg arról, hogy a holnap a jelen cselekedeteinek következménye, bármily közhelyesen is hangzik ez. És persze ismerem magam – hogy a fenébe ne ismerném –, gyarlóságom igen bizonyosan határtalan! Hány tisztító, fogyasztó, életminőség-javító kúra ért csúfos véget január idusán túl? Hány „akció” került le a napirendről érdeklődés hiányában? És hány fikció született a következő, az azt követő, és az azt követő hétfői újrakezdések illúziójával?

Ami fent van, az van lent. És ami bent van? Az lehet e logika alapján kint is, és csak remélhetem, hogy Hermész Triszmegisztosz nem nyúl utánam téren és időn át, hogy bölcsessége alapján született háztartási elfordításomat számonkérje…

Mi lehet a bent? Nyilván a lényem, a reményem, a szeretetem, mindösszesen minden, amit értékesnek tartok. Bocsánat, tartunk, mert morális kérdésekben csak legyünk hívei a közmegegyezésnek! Rendben is van ez így, vagy rendben lehetne, ha nem csak a szám járna, ha nem kerülném ki a szembesítést önmagammal, miszerint valóban birtokában vagyok-e még a fent emlegetett szépreményű tartalmaknak? Mert szép reménnyel indulunk mindannyian! Ha csak olvasmányélményeimet veszem elő, akkor is tudok egyet s mást az eredendő tisztaságról, de saját vérem emlékeztet nap mint nap, ki voltam, és ki… lehetnék…

A szavatosság hamar lejár, az érvényesség nem az utolsó pillanatig szól. Nap mint nap meg kell küzdeni érte. Jó. Nem ezt teszem? Hát itt állok, és éppen meg-, vagy vissza-, vagy egyáltalán, de változtatni akarok, még futócipőt is kaptam karácsonyra!

Vegyük már egy kicsit komolyan magunkat! Tényleg jó helyen vannak azok a bizonyos súlyok és hangsúlyok? Úgy telnek napjaink számolatlanul, amint azt annak idején megálmodtuk? Úgy zörög a haraszt, úgy ketyeg a motor, úgy dagad a vitorla? Remélem, mások, máshol rendben vannak, de mifelénk semmi nem a régi, ideje észhez térni! A klímaváltozás fenyegető réme, a gazdasági recesszió ténye csak következmény. Igen, a múlt cselekedeteinek következménye. Pedig nem ezt a jelent álmodtuk jövőnek, még kissrác koromból emlékszem.

A globális folyamatok annyi káron és veszteségen túl egy pozitívumot hoznak: a változás igényét megannyi életben. Hogy belső parancsra vagy külső elvárások miatt mozdul meg valami ott, a szívünk alatt, mindegy. A mozdulat a fontos.

Elviszem a kutyát sétálni (30 perc). Húsz – harminc oldalt figyelmesen átlapozok aktuális olvasmányaimból (60 perc). Megfürdetem a fiamat (45 perc). Átölelem a feleségemet (5 perc). Végig is hallgatom (15 perc). Nem nézem meg egyik szappanoperát sem (50 perc). Lelkem vényén ezek a mennyiségek szerepelnek. Szeretném már beváltani. És talán visszatér a rend. Meg a futócipő… Érzem én, hogy ez így túl egyszerű, de érzem azt is, hogy a megoldás is ez. Lassú folyamat, nincsenek látványos eredmények, és valószínűleg tapsos hajbókolás sem jár érte. Viszont végre nem a kirakatnak élek!

Novák Péter