Szimpatika – Ungár Anikó: „Mindig érdemes kilendülni a megszokott mederből”

Még ma is nagyon kevés a női bűvész, ráadásul amikor te kezdted a pályát, a hölgyeknek csak a „csinos asszisztens” szerep jutott. Nem volt nehéz elfogadtatni magad bűvészként?

Valóban így van, először járhatatlannak tűnt ez az út. Amikor édesapám felfedezte bennem azt a bohócot, aki a színpadra termett – mert bár szerénytelenség, de ez az én helyem – nagyon boldogtalan voltam. Maga a műfaj idegen volt számomra, mert nem volt előttem minta, pedig az ember tizennégy-tizenöt évesen kapaszkodót keres, valamilyen ideált, akihez hasonló szeretne lenni, vagy legalábbis megihleti az illető.

De amikor édesapád felfedezte a tehetséged, nem vetődött fel, hogy színésznő vagy énekesnő legyél?

Alapvetően arra készültem. Koraérett lány voltam, korán érdeklődtem a komolyabb irodalom iránt, és nagyon érdekelt a világ legszebb szerelmi története, a Rómeó és Júlia. Amikor tizenkét évesen elolvastam, elhatároztam, hogy én el fogom játszani Shakespeare Júliáját. De mivel nagyon korán elkezdtem utánozni édesapámat, aki bűvészkedett, így mégsem lettem Júlia.

Az érettség abban is megmutatkozott, hogy már nagyon fiatalon rengeteg nyelven beszéltél...

Igen, mivel édesanyám grazi születésű, a nagy múltú Rosenthal-család tagja, így nekem az anyanyelvem lényegében a német. Azzal, hogy az ember kétnyelvű családba születik, egyfajta készséget kap, hogy nyitottabb legyen a többi nyelv iránt is. Nem csak egy nyelven gondolkodsz, és ez óhatatlanul fejleszti a készségeket. Könnyen jött az angol, és mivel sokat turnéztam latin országokban, hamar megtanultam spanyolul, aztán olaszul. Később öt évet töltöttünk Izraelben, ahol szintén megtanultam azt az egzotikus nyelvet, pedig az írásjelek és az egész kultúra teljesen más. Szóval hihetetlenül gazdagnak érzem magam ilyen értelemben.

Édesapád kezdte el megtanítani az első trükköket?

Igen, ő a szó nemes értelmében amatőr volt, de megszállottan imádta a bűvészkedést, és napi szinten gyakorolta is. Ő volt a bűvészklub elnöke, és a magyar teniszválogatott szövetségi kapitánya és edzője is az ötvenes-hatvanas-hetvenes években. Ezt a két játékot imádta: a sportban megtalálta azt az örömöt, ami a valódi eredmények elérésében van, a bűvészkedést pedig mint a szó szoros értelmében vett játékot szerette.

Ahhoz a generációhoz tartozott, aki végigcsinálta a második világháborút. Együtt volt munkaszolgálatos Örkény Istvánnal Tambovban négy évig. Volt egy híres jazzdobos is velük, Beanter Bubi. Hárman együtt előadásokat kreáltak, és bizonyos napokon produkciókat szolgáltattak a tiszteknek, így kivételezett helyzetbe kerültek. Szóval volt mit megélnie. Azt hiszem, sikerült átadnia nekem azt a tudást, hogy a szörnyű, szélsőséges helyzetekben csak akkor tudsz felülemelkedni, ha valami különlegeset, valami mást tudsz, mint az átlag. Gyakran mesélte a történeteit, és már gyerekkoromban belém ivódott, hogy ő a bűvésztudásának köszönheti az életét. Ez segítette abban, hogy a lágerben nem kellett dolgoznia, ráadásul a hatalmas élni tudásából és akarásából fakadóan a német és francia nyelvtudásából hat nyelvet generált, bár időnként halandzsázva, de merészen, így gyakran tolmácsolt is a túlélésért. Örkény Két félidő a pokolban című írása is az itt megélt élményekről szól. Hihetetlen személyiség volt. Tőle tanultam az abszolút elfogadást, és azt, hogy érdemes mindig kilendülni a megszokott mederből, és létrehozni valami jobbat.

Hogyan kerültél a színpadra?

Édesapám folyamatosan gyakorolt, voltak műsorai a bűvészklubban. Gyakran fellépett Rodolfo, Feleki Kamill, Alfonzó és Bilicsi Tivadar is a klub által rendezett esztrád-esteken. Én pedig benne voltam ezekben tizenhárom-tizennégy évesen, mint apu asszisztense. Aztán valahogy belefolytam ebbe az egészbe, és tetszett, hogy ott lehetek a színpadon, de változatlanul a színművészetire akartam menni. Aztán tizenhat évesen meghívást kaptam a Ki mit tud?-ra – apukám nevezett be. Teljesen váratlan volt számomra, hogy egy szakmai zsűri elismeri a tudásomat, és sikerem van. Ekkor kezdtem el jól érezni magam ebben a műfajban, és úgy gondolni, hogy jól áll nekem egy kicsit „másnak” lenni. Ennek a vetélkedőnek köszönhettem, hogy az Artistaképzőben levizsgázhattam, végzettségem szerint is bűvész lettem, és megkaptam azokat a bizonyos engedélyeket, amik szükségesek voltak akkoriban ahhoz, hogy valaki fellépjen.

Mi a helyzet most? Egy kicsit visszavonultál?

Pár éve már nem vagyok annyira aktív, hogy rendszeresen fellépjek, mert ez a szakma teljes embert kíván. Amikor aktív bűvész voltam, akkor csakis arról szólt az életem. Ahhoz, hogy mindig a topon legyek, részt vegyek a fejlődésben, és dübörögjenek a szerződéseim, teljesen erre kellett koncentrálnom, és persze figyelnem a világ történéseit. De amikor az embernek családja lesz, megváltozik az értékrendje. Egyébként én már a kezdetekkor tudtam, hogy a bűvészkedés egy időszakos dolog lesz az életemben. Sokszor elmondtam már, hogy ha egy nő bármilyen műfajban színpadra lép, az az elsődleges, hogy hogy néz ki, és csak utána jön, hogy mit csinál. Ezt nem kell szégyellni, mert a nőiesség hat, és ha valaki még profin is csinálja a dolgát, akkor az egy tökéletes produkció. Húszéves koromban azt gondoltam, hogy a negyven egy eszméletlen kor, akkor már élni sem lehet... Tudtam, hogy a bűvészkedést csak bizonyos koromig fogom csinálni. Valódi életet akartam élni, gyereket akartam és családot, nem akartam annyira önző lenni, hogy csak rólam és a főszereplésemről szóljon minden. Finom átmenettel ki is faroltam ebből az egészből. A mai napig hívnak fellépni, és imádom, amikor olyan helyre invitálnak, ahol rám kíváncsiak. Tehát nem csak bűvészelőadást rendelnek, hanem szeretnék látni Ungár Anikót. Mert akkor azt gondolom – legalábbis remélem –, hogy az én személyiségem az, ami érdekli őket, miközben azért egész este bűvészkedünk. Az ilyen felkéréseket szívesen elvállalom. De a napi szintű bűvészkedés teljes embert kíván, és akkor nem élhetném ezt az életet a férjemmel és a gyerekekkel. Mindenkinek vannak időszakai, amikor megérzi, hogy változni kell, vagy épp valamit abba kell hagyni. Én merek változtatni, életközösséget is többször váltottam, mert nem szeretek mindenáron kierőszakolni valamit. Édesanyám mindig azt mondta, amikor hisztiztem valamiért, hogy az életben vannak dolgok, amik hozzánk tartoznak, és vannak, amikhez nincs közünk. Minden embernek van egy tehetsége, készsége valamihez, amit könnyedén csinál. Ha ilyen feladat jön az életben, azt be fogod vonzani, és boldog leszel. De csak azért nem kell kierőszakolni magunkból valamit, mert a szomszéd lány is azt csinálja. Érezd meg, hogy mi a tied az életben, és akkor boldog leszel. Ennek mentén nagyon sok mindent el tudtam engedni, és nyitott lenni olyasmire, ami viszont valóban az enyém volt. Persze vannak tévedések, amikor az ember hiúsága egy kicsit jobban dolgozik, de az esetek többségében hallgatok a belső hangomra.

Apropó hiúság, te a divatszakmában is benne voltál...

A divathoz való érzékemet édesanyámtól örököltem, aki a divatintézetben végzett Grazban. Az ínséges ötvenes években ruhákat varrt, amiből elég jól megéltünk, mert hihetetlenül kreatív volt. Nekem is csodás ruhákat készített, és lényegében a stílusomat és az ízlésemet ő alapozta meg. Úgy döntöttem, hogy nem egy sima gimnáziumot végzek, hanem egy ruhaipari technikumot – így lett a divattervezés is az egyik ága az életemnek, amit lényegében a mai napig is gyakorlok. Tizenegy évig volt egy saját üzletem a belvárosban, épp azért, mert fel akartam építeni egy hátországot, hogy amikor majd negyven évesen abbahagyom a bűvészkedést, legyen mivel foglalkoznom. De a plázák megjelenésével a belvárosi boltokat elfelejtették, így amikor egyszer valaki besétált, és azt mondta, megvenné, nem gondolkoztam sokat – ezt is könnyen elengedtük.

Ti is egy különleges családban éltek, hiszen a párod, Tibor is hozott a kapcsolatba négy fiút, és neked is volt már egy fiad. Hogyan tudtatok összehangolni egy ekkora családot?

Nem volt egyszerű, de Tiborral bíztunk saját magunkban és egymásban is annyira, hogy tudtuk, együtt meg tudunk oldani minden problémát. Persze voltak súrlódások a kezdeti időszakban, de semmi olyan, mély nyomot hagyó konfliktus nem volt, amin ne tudtunk volna mindannyian túllendülni. Tiborral éreztük, hogy nem egy futó kalandról van szó, és amikor először elvitt a házukba, és megláttam a gyerekeket a földön játszani, egyszerűen természetesnek éreztem a közeget. Hagytam, hogy gondolkodás nélkül reagáljanak a helyzetre a receptoraim, és tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Az ösztönösségről mindig Ármin, Tibor harmadik kisfia jut eszembe, akitől nyolcéves korában megkérdeztük, hogy mi az az ösztön? Azt válaszolta, hogy az, amikor a tested beszél hozzád. És tényleg erről van szó: amikor hallgatsz a receptoraidra.

Amikor összejött ez a nagy család, nyilván enni is kellett adni a növésben lévő fiúknak. Szeretsz főzni?

Ez tényleg nagy feladat volt, mert korábban legfeljebb négy főre főztem. Ráadásul mindenki mást szeretett. De aztán megkedveltettem velük sok mindent, amit én szoktam csinálni, és persze én is nagyon kreatívvá váltam a konyhában. A mennyiségek megszokása, a bevásárlás tematikája hihetetlen koordinációt igényelt, de én nagyon szerettem. Minden más házimunkát szívesen kiadok a kezemből, de az éléskamra és az ételek az én dolgom! Azt gondolom, hogy ez egy olyan terület, ahol nagyon sokat tudsz adni magadból. Ez egy nagyon összetett és kreatív tevékenység, és a pillanatok művészete: három órát főzöl, aztán negyed óra alatt el is fogy az egész.

Mit tanácsolnál a korodbeli nőknek?

Bevált receptem nekem sincs, de egy dolog biztos: akkor tudsz nő maradni esztétikailag és fejben is, ha nem akarsz más lenni, mint aki vagy. Ha tudod, hogy ki vagy, és nem akarsz folyton másra hasonlítani, vagy önmagadat nagyon megváltoztatni. Azt gondolom, még egy mások által kevésbé szépnek tartott nőnek is vannak olyan testi adottságai, amire érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni. Ez a gondolkodásmód tanulható. Elsősorban önmagunkat kell megtartanunk szellemi és testi egészségben ahhoz, hogy a családunkat segíthessük.

Utálom az olyan mondatokat, főleg a nők szájából, hogy „Ugyan, az én koromban már hova…?” Nincs ilyen, mert minden kornak vannak megélhető szépségei. Ez egy nagyon komplex dolog, és én azt gondolom, hogy méltósággal és jól kell elfogadni a kor múlását. Nem gondolom, hogy fiatalnak kell maradni, nem is szeretem ezt a kifejezést, mert a fiatalság egy időszak az ember életében. Nem tudunk ötven-hatvan évesen fiatalok lenni, de aktuálisak igen. Fontos, hogy bele tudjunk simulni az adott kor ritmusába; ha azzal lépést tudunk tartani, az többet ér, mint a fiatalság konzerválása. Sokkal többet tudok, mint fiatalkoromban, és ezzel azért jó élni, mert én már nem izgatom magam bizonyos dolgokon, és már mást látok valamiben, mint húszévesen. Amikor valaki a múltba révedezik, könnyen beleeshet abba a hibába – nagyon sok ilyen nőt látok –, hogy a legjobb időszakában, tehát a húsz-huszonöt éves korában hordott frizuráját, sminkjét, ruházatát a mai napig, hatvanévesen is viseli. Na, ilyenkor tényleg öreg. A divat folyamatosan változik, és nem csak az öltözködésre gondolok, hanem az építészetre, a gasztronómiára. Ha részt tudsz venni a fejlődésben, és nem csak azt hajtogatod, hogy bezzeg a te idődben minden sokkal jobb volt, neked is könnyebb lesz. Egyébként pedig mitől lett volna jobb akkor? Változik a világ, most épp ez van soron. Fontos a nyitottság, és hogy részt vegyél a világ működésében. Én például sosem politizáltam, de azt gondolom, vannak olyan történelmi időszakok, amikor tudnod kell, hogy miben élsz. Ez óhatatlan.

Annyira egyszerű és automatikus lenne így gondolkozni, miért nem ezt látjuk magunk körül a világban?

Hát mert mindenki máshol tart fejben, más iránt vagyunk elfogadóak, mást tartunk értéknek. És ez persze függ az önbecsüléstől is. Talán a sikerélmény, ami nekem is megadatott az életben, elkényeztetetté tesz. Másrészt az is sokat számít, ha azt csinálod, amihez van tehetséged, és amit szeretsz. Ha megadatik, hogy könnyedén végezd a munkád, hogy ne kelljen magad megerőszakolni. Ha a munkád a hivatásod is. Müller Péter mondta egyszer, hogy amikor a saját sorsodat éled, akkor harmóniában vagy önmagaddal és a világgal. Ezt én is így gondolom, és így is élem meg. Látom a fiamon, Gáboron, aki már hatéves korában azt mondta, hogy színész akar lenni, hogy most a helyén van. Egyike a legjobb fiatal színészeknek, felterjesztették a Prima Primissima-díjra is. Szóval ő is a sorsát éli, és ez csodálatos.