Régi ismerős: Bayer Ilona

Később olyan emlékezetes műsorok alkotója lett, mint a Stúdió című kulturális magazin, az Ablak című belpolitikai magazin, a Napzárta, a nagysikerű Civil kurázsi vagy a Zöldövezet című környezetvédelmi sorozat. A televíziós műsorok mellett gyakran készített portréfilmeket neves művészekről. Publicisztikái, portréi és interjúi gyakran jelentek meg lapokban, magazinokban, többet könyv formájában is kiadtak.

Hogyan kezdődött a pályafutása?

„A szolnoki stúdió remek terep volt a tanulásra, néhány év alatt alaposan megtanultam a hírszakmát, de szinte minden műfajban kipróbálhattuk magunkat, a műsorvezetésben is. Én már akkor is az élőzést szerettem a legjobban. Az egyszer, s mindenkorra kimondott, visszavonhatatlan gondolatok, szavak varázsa és felelőssége vonzott. A szakmai színvonalra jellemző, hogy a Kossuth Rádió jónéhány nagynevű riportere is innen került ki. 1974-ben történt pályafutásom első csodája: az újságíró iskola utolsó évében eljött hozzánk előadást tartani Matúz Józsefné, a Tv Híradó legendás alapító főszerkesztője. Akkoriban építgették a vidéki tudósítói hálózatot, oda keresett szerkesztő-riportereket. A közel százfős évfolyamból hármunkat választott ki: Jurányi Anna Szegeden, Lódi György Miskolcon lett tudósító, engem pedig Pécsre irányított.”

Az akkori városi és megyei pártbizottságok erősen meghatározták a szerkesztőségek működését, döntéseik befolyásolták a munkavégzést. Ilona nem titkoltan nehezen fogadta ezt. Régi munkahelyén, Szolnokon már reformszelek kezdtek fújdolgálni, ott pedig belecsöppent a kemény kézi vezérlésbe... A helyzetet világosan látta új főszerkesztője, így Ilona három hónap után Pécs helyett Pestre került.

„A Híradó képernyőjén akkoriban jobbára apámkorú műsorvezetők voltak, de úgy hírlett, fiatalítani akarnak. Ennek ellenére – ki tudja miért – én csak tíz évvel később, 1985 májusában kerültem képernyőre. Addig viszont minden csínját-bínját megtanultam a televíziós szakmának. Viselkedésben is. Én, a fiatal, szőke, miniszoknyás lány nemigen mehettem ilyen szerelésben a parlamenti, vagy egyéb protokoll eseményekre, mi több, állandóan négy fiúval összezárva a riportokra. Akkoriban szoktam rá a nadrág viselésére. Azóta is csak hébe-hóba öltök szoknyát. Akkor van is nagy csodálkozás, hogy – jé, neked milyen jó lábad van. Kár elrejteni... A Híradó szinte katonai fegyelmezettsége viszont megkövetelte a decens, komoly megjelenést. Amit nekem, a bohóságokat kedvelőnek nehéz volt megszokni...”

Nyitottságának köszönhetően hamar beilleszkedett az új környezetbe, annak ellenére, hogy eleinte az idősebb kolléganőkben volt nem kevés ellenérzés. Odakerült egy 24 éves, csinos lány, aki még annyinak sem látszott – de akiről hamar kiderült, hogy nem a férfikollégák fejének elcsavarása volt a célja.

„Előbb-utóbb mindannyian rájöttek, hogy Bayer Icával nem lehet kikezdeni.” – meséli nevetve. – „Barátkoztam, mindenkivel kedves voltam, amit eleinte a férfiak félreértettek, de tudomásul kellett venniük, hogy megközelíthetetlen vagyok. Már csak azért is, mert épp akkor voltam túl az első válásomon, ami nagyon megviselt. Alapvetően mégis támogató közegbe kerültem, hagyták, hogy tanuljak, és ezért nagyon hálás voltam.”

A híradó műsorvezetői a riportok közötti szövegeket vagy rövid híreket egy monitorról olvassák fel. Régebben a súgógép volt divatban, amelyre az előre lemért szöveg került. A híradó időben nagyon kötött műfaj, a műsoridőt egy perccel sem szabad túllépni. Itt nincs helye az improvizációnak. Ha fejből mondanák az átkötéseket, az veszélyeztetné a műsoridőt, ráadásul kapkodás lenne a vezérlőteremben is, hisz megadott végszó híján nehezen indíthatnák el a következő, rögzített riportot. Így, a műsorvezetőknek előzetesen le kellett mérniük, egy-egy hír elmondása hány másodpercet vesz igénybe.

A túlbiztosítás ellenére is előfordultak azonban olyan helyzetek, amikor könnyen felborulhatott volna a drákói szigorúságú rend.

„Néhányszor én is kerültem rémálomszerű helyzetbe. A műsorvezetőknek tilos volt lifttel járniuk, hiszen műszaki probléma esetén nem értek volna be időben a stúdióba. Egyetlen egyszer azonban – késésben lévén – a televízió hátsó, kevésbé használt liftjébe szálltam. Ráadásul egy szombati napon, amikor eleve kevesen tartózkodtak az épületben. Persze, hogy beragadtam. Senkinek nem kívánom azt az érzést... Dörömböltem, kiabáltam, és ugyan hamar kiszabadítottak, a stúdióba is időben leértem, de az életre szóló lecke volt. Olyan is előfordult, hogy a fejem felett lévő reflektor izzói szétrobbantak. A belénk rögződött fegyelem és önuralom miatt a szemem se rebbent, megakadás nélkül folytattam a szövegemet. A nézők csak annyit vettek észre, hogy percekre elsötétült a stúdió. Egy másik alkalommal pedig – mivel az időhiány miatt többnyire magunkat sminkeltük – megszúrtam a szemem egy szemceruzával az adás előtti percekben. Annyira könnyezett a szemem, hogy nem láttam a súgógépet sem. Szerencsére, ha lefelé néztem, az javított a helyzeten, így a stáb pillanatok alatt átrendezte úgy a stúdiót, hogy a nekem megfelelő szögbe kerüljön a súgógép. A nézők ebből sem vettek észre semmit... Ilyen profi és baráti csapattal dolgoztunk a Híradóban. Azóta is hiányzik a híres Nagy Csapat!”

1990-ben több társával együtt önszántában elhagyta az ország leghíresebb hírműsorát. A részleteket nem szívesen idézi fel Ilona. Ezután kulturális témákkal foglalkozott, ez állt hozzá a legközelebb. 1995 tavaszáig a főműsoridőben sugárzott Stúdió című műsorban dolgozott, akkoriban hívták az Ablak című élő belpolitikai műsorba is, ami nagy szakmai megtiszteltetésnek számított. Közben két saját műsora is elindult: a Civil kurázsi abban az időben egyedülálló civilpolitikai magazin volt Európában, tíz évig láthatták a nézők a képernyőn. Sikerét bizonyítja, hogy Tolerancia-díjas lett. Zöldövezet című műsora is sajátjának tekinthető, amelyért parlamenti nívódíjat kapott.

Híradósból írónő?

Tavaly év végén jelent meg Bayer Ilona Anyós lettem Japánban – Hétköznapok a felkelő Nap országában című könyve. Középső, japánszakos tanár lánya tíz évvel ezelőtt egy hosszabb kutatói ösztöndíjnak köszönhetően a távoli országban telepedett le, majd ott alapított családot. Ilona már 1996-ban is járt Japánban, amikor is három hétig forgatott egy portréfilmet. Arra az akkor még középiskolás Petrát is magával vitte, aki ekkor szeretett bele végleg az országba.

„A lányomnál tett látogatásaim élményeiből írtam meg ezt a könyvet. Az egyik célom az volt, hogy enyhítsem azt a fájdalmat, amit az unokáim távolléte okoz. Petra kisfiát, Naotot csak évente egyszer láthatom, de az Ausztriában élő másik két unokámmal sem tudok olyan gyakran találkozni, hogy igazi nagymamájuk lehessek... Persze családi naplót is írhattam volna, de egy másik fontos cél is vezérelt. Ezt a mind földrajzi, mind életmódjában tőlünk nagyon távoli országot szerettem volna egy kicsit közelebb hozni, megismertetni az olvasókkal. A sztereotípiákon túl ugyanis még mindig nagyon keveset tudunk Japánról. Igyekeztem úgy megírni a kötetet, hogy ismeretterjesztő, de egyben szórakoztató olvasmány is legyen.

A visszajelzésekből úgy látom, sikerült. Sok levelet kapok, amelyek megmelengetik a szívemet. Az egyik olvasó pl. azt írta: »...egyik ámulatból a másikba estem, különleges alkotás és elképesztően nagy munka! Méltó Önhöz és Japánhoz.«
Kanadából egy írónő sorai: »Ha valaki még nem olvasta volna, tegye meg... vegye meg, mert csodát fog a kezében tartani. Ez a könyv Bayer Ilona tükörképe, világa. Több, mint Japán... selyem, mosoly, szeretet, álom, az idő teljessége... jelöli az utat, kedvet ad az utazáshoz.«”