Működj!

Ja, így könnyű! Ekképpen reagál az állatorvos is, midőn egészségi állapotáról érdeklődnek egy rendelőben, már a vonatkozó vicc szerint. S valóban, hogylétünket firtatni felérhet egy provokációval napjainkban, mert ugye hogy lehet ilyesmit kérdezni manapság? Amúgy remekül, minden szuper, ember jobban nem lehet – esnénk túl az egészen, jellemző köz- és öniróniával bagatellizálva azt, amit mindenki tud.

Hát még ha a kedves kíváncsiskodó valami mást is tud, vagy tudni vél, így a különleges tudakozótól egyenest a lelki segélyszolgálathoz irányít szívének kapcsolótábláján, ahol...

Jó tanácsban sincs hiány! Minden az akaraton múlik, az elhatározáson, az újratervezésen, meg a nagy levegőn. És olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy! Óriási. Ennyi közhellyel fényesen nyílna meg az Ég (sic), és persze replikáink is ontják a kliséket, mert azt könnyű ám mondani! Főleg, hogy tapasztalati tanulságok. Sárga csekkekről, bérről és fizetésről, kizsákmányolásról, meg egyáltalán; a nagy büdös valóságról, ami körülvesz!

Apropó valóság. Mit is nevezünk annak? Az embert és világát; szól öt vallás kánona, bár el nem maradva gyarló frázisaink kaptafájától, de mégis! Oly egyszerű, amilyen tiszta. Különös tekintettel a birtokviszonyra. Hiszen, ha a világ olyan, amilyen, hát akkor elég cudar egy hely, akárhogy is. Egyetlen szóval illetve igazságtalan. Úgy en bloc, térben és időben; hadvezérek, politikusok, nagy formátumú hősök vagy gazemberek végtelen terepasztala.

Mi meg lennénk rajta a nép, afféle statiszták statisztikái. Ez van. Az elhíresült filozófus, Hegel is megmondta volt, hogy a történelemkönyvekben üres lapok a hétköznapok.

Lehet, de nekünk ez volna a történelmünk, tisztelt mindenség! Kicsi – hol savanyú, hol meg édes –, de a miénk! Érteni kellene... Mindenféle átfogó, globális, egyetemleges, univerzális, teljes körű, mindenre kiterjedő, totális definíciót megelőzően azt, hogy az Emberi szellem nem világtalan. Világos?

Nem igazán. Tán a Teremtőhöz mért lépték okán lett beláthatatlan profán cselekvéseink jelentősége, mint hozzájárulás a nagy műhöz. Hol a tett mértékegysége a látvány, elmosódnak az apróságok. Hiányuk fel sem tűnik, ahogy elfelejtünk enni, inni, mozogni, de lélegezni is, majd megállni egy pillanatra, jelentőséget tulajdonítani egy részletnek, még ha nem is eleme az aktuális kirakónak, mosolyogni, csak úgy, köszönni, simogatni, átölelni, szeretkezni, vagy egyszerűen és őszintén megkérdezni, hogy vagy?

Hogy vagy? Tette fel a kérdést Feleségem is, majd elismételte harmadszorra. Hallottam bár, fel sem merült, hogy komoly. Hogy komolyan aggódik értem, és magáért egyaránt. Pedig dehogyisnem, s hogy szóvá tette, csípőből küldtem a választ: ember jobban nem lehet!!! A kiállásban időzített bombaként ketyegett a sütő, mint meghívás egy gyilkos vacsorára...

Hiába, felmentő csapat helyett rendre vert sereg tér haza, nincs mit szépíteni. Mondhatnám, hogy a nagy büdös valóság áldozata vagyok, de át nem verhetem. Látja, hogyan élek, miként lesz a nagy akarásnak mind sűrűbb nyögés a vége. Holott tonnányi súly az, önmagában is.

Tartva a pozíciót mégis segélykiáltásként szegeztem hát neki: mit akarsz Te tőlem?

Hogy működj!

Teljes pályafutásom legpontosabb instrukciója ez, ismét helyén kezelve megannyi érzést, észlelést, ösztönt és elképzelést, mint az Ember és Világának összefüggéseit.