Igény, az lenne rá… II.

Csak semmi nagypolitika, üvegplafon, s más, e hasábokon részemről oly sokat fejtegetett komoly összefüggéshalmaz, ugyan... Bizonyos szintek fölött nincs beleszólás, csak beszólás, és azt se veszi komolyan senki. Szó se róla. De ezen szintek alatt? Ott már változ(ná)nak az erőviszonyok, amennyiben az államforma még mindig az, ami a tegnapi, illetve mi, a társadalom működésével kapcsolatos szabályozások haszonélvezői, már nem vagyunk azok... Igen, a múlt fura szemtanúi.


Két éve fizetem közvetlen lakókörnyezetem nem létező csatornázási költségeit, egy nagyon is létező számlára. Öt éve várom, hogy a szervek megtalálják végtelen aktatáraikban a korábban ugyanott elkavart okiratomat, hét éve állok a dugóban egy be nem fejezett városfejlesztési ígéret hozományaként, amit sem kiásni, sem betemetni nem sikerült, és amióta az eszemet tudom, nem kapok magyarázatot azon anomáliára, hogy a magyar nyelv és a tetszőleges témában kitöltendő űrlap miért egymást kizáró fogalmak? Íme, csak néhány kiemelés személyes folklórhagyományaimból, a teljesség igénye nélkül. Na tessék, már megint! A szándék hiánya, ugye.

Pedig a „be nem teljesítés”, a címben említett igény-telenség korrodál mindent: struktúrát, rendszert, gazdaságot (nem beszélve a kettő közös halmazáról), de a szellem – lassan méltatlanul méreten aluli – birodalmát is! Így lett olcsó, vagy épp talpnyaló a kultúraszolgáltatás, érdektelen az arra érdemes. Hol most még fecseg, majdan hallgat minden, vertikális topográfiájától függetlenül.
Ahogy a néma gyereknek anyja nem érti szavát, úgy a lusta, nemtörődöm, nyámnyilának meg nem is érdekli. „Vót panaszkodni? Nem? Akkor pihenj, folytasd tovább!“ – fogalmazott Virág őrmester anno, midőn konstatálta, hogy a sorozáson kapott szabvány vegyvédelmi anorák (benne használati utasítás: 160 centiméterig), képtelen befogadni már akkor sem jelentéktelen kiterjedésemet.
Nekünk, ezek szerint, vagy úgy is jó, ha kicsi, sárga és savanyú, vagy úgyis mindegy.

Pedig a lehetőség, az igazi változtatás lehetősége, ritkán adatik meg, és csak az élhet vele, aki egy életen át készül rá...
Talán most, ez a sokadik karácsony és újév lesz az, ahol fogadalmaim megfogannak, ahol lesz akarat változtatni azon is, amiről negyven éve hallgatom, így aztán gondolom, már gondolom is, hogy nem lehet. Dehogynem! Talán nem is a sokat emlegetett paradigmaváltás, csak maga a paradigma, a közmegegyezés hiányzik arról, mi a fontos valójában. Hogy mi a valóság.

Én mindenesetre igyekszem legalább magammal kiegyezni ezen szakrális időszakban, mielőtt megőrülök a történetek s a közhelyes felismerések folytatásos darálásában. Kívánok hát letisztult, vállalható, tetterős, kivitelezhető gondolatokat a jövőre! Mindenki másnak is! Mert lenne rá igény...