Mondd, Te MIT választanál?

Sőt, innen nézve – a frankofón áthallás minap leesett tantusza okán – már maga a szlogen rövidítése is önbeteljesítő jóslat: FIN. Nemhogy a tartalom! Március 15., március 21., április 4. – hát mi köze a háromnak? Szezont a fazonnal, gondolnánk, ha volna helye a további szarkazmusnak ott, hol ostoba számítás sajátítja ki a gondolatot, a fogalmat, mi több, bőven akad készségesen beszélő még ebben a dialektusban is!

Korántsem volt értelemszerű, hogy akár a márciusi ifjak emlékezete kiállja a történelem próbáját; talán Istennek hála, de nem korrodálta kokárdájukat az elmúlt 166 év, ha egyáltalán. A históriaértelmezés sosem lesz mentes az érdekektől; hiába ragaszkodásunk a tények gránitkemény adataihoz, a múlt változóban.

Persze, és némi naivitással ugyan, de törekedhetnénk az ünnepek érzelmi állandóságára. Felvenni a tradicionális bioritmust, alkalmanként bizonyosodva meg arról, hogy nincs jókor vagy rosszkor, csak az ilyenkor… Például? Ilyenkor, első hónapjában a nyárelőnek, maga a természettel ébredő primer vágyakozás, essék bár említés a számos, roppant dimenziójú kifejezésről, úgymint szabadság, szerelem, vagy esetleg mindkettő.

Mondjuk ki: mindannyian egy jó nagyot kívánunk teremteni a tavaszként elhíresült időminőségben!

Mi mást, ha őszintén azonosulunk az ösztönök szintjén? Nem is nehéz! Afféle prima primissima materia tölti a belélegzett kikeletet; a hallhatatlan elixír és Jean-Babtiste Grenouille (A Parfüm című regény főszereplője – a szerk.) illatszerének képzelt keveréke, hogy ismét érzelmi magasságok és mélységek sokaságával barázdálja a lélek olvadó hómezőit...

Ah és oh, és ismét ah és oh!

Esetleg, kevésbé költői őszinteséggel elemezve érzést és évszakot, nyilván a sok biológiai valaminek jelzése ez, tán maga a genetikai kód gyakorol hatást az élővilágra, s folyományaként a teljes emberi szervezet megbolydul.

E világnézeti differencia, miszerint a tudományos mágia, vagy a fantasztikus tudomány ad-e választ kamaszos tettrekészségünkre, nyilvánvalóan mit sem változtat a tapasztaláson.

Inkább mondjuk ki (ezt is): nem tudom, mi van, de nagyon jó! Szabadság!

Tényleg az. Innen hallgatva már egyszerű és nem egy-ügyű a szóhasználat, elkerülnek a kevésbé magasztos amplitúdók, merre az elfojtások és/vagy a fékevesztett kitörések vertikuma az irány.

A maga természetességében világlik a horizont... hogy aztán később már a választott végzet kölcsönhatásai döntsenek az emóciók evolúciójáról; mikor majd mi is leszámolhatunk „némi naivitással”. De akkor, és csak akkor!

Mert a forradalmár szerelmes, és a szerelmes forradalmár – márciusban ez az alap.

Ragaszkodjunk is a tavaszunkhoz, a szavainkhoz, románctól a szabadságig. Rendületlenül.

Mi több, maradjunk háztartási költők és romantikusok, hogy olykor az alábbi lírai karcolathoz hasonlatos élmények igazolják a tételmondatban kiemelt szókapcsolat kultúrantropológiai hatásait. Minden irónia nélkül.

Egy egyszerű kávéházi terasz e megénekelt mikrokozmosz helyszíne, míg ideje az első tavaszi fényözön. Ajánlatunk visszautasíthatatlan. Ím, máris egy átmeneti kabát alól kivillanó, vidám női egyben-ruha libeg a térben, s fodra mintha a teraszon tébláboló férfikonfekció felé intene…

Ránézésre a campus-klubok mélyén edzett öltöny sem unalmas konvenció, a szimpatikusan rebellis attitűd kiegészítője egy lazán kötött sál, zászlajaként a tudatalatti világforradalom titkos testvériségének. „Kár, hogy nem ismerik egymást” – foglal egy emberként állást a terasz monokróm kollektívája, hisz a télszagú közönség köreiben ritka vendég a harmonikus véletlen. Tán nem is láttak még ilyet. Lássuk hát a láthatatlant is! A színes dressz-kód – mi több, milliárdnyi áttétele a korábban említett genetikainak –, valahára ifjúsági archetípusaink közt is azonosít, hogy némi lányos-fiús zavar után, de egy asztalhoz ültesse őket. Szépek. Ahogy mondani szokás, érezni a kémiát.

Mi mást, ha őszintén azonosulnak az ösztönök szintjén? Egyikük virágba lobbanó, másikuk lombkorona, akár a Magyar népmesék ornamentikusan összefonódó párjai. Homlokukra tolt napszemüvegeik ablakában hol az égbolt szikrázik, hol a választási körzet valamely képviselőjelöltjének lámpavasra lógatott plakátja, számtalan alternatívájával a jövőnek. Mert választásból már nem csak kettő van, különösen, ha élünk a lehetőséggel… Ők élnek, és tudják, mit válasszanak. Szabadságot, szerelmet, esetleg mindkettőt.

– Ó, még be sem mutatkoztam! Ööö... Petőfi Sándor!

– Helló, Szendrey Juli!

Innen hallgatva, de jó ezt hallgatni!