Nincs. Ha van valamink, azok a közhelyek, a generációkon átívelő bölcs bólogatás. Az élet tapasztalati szakma, s az efféle szentencia a szerzett impressziók látványos összeadódása. Szerzője, hatása ismeretlen, csak az egymás mellé idomított fogalmak ismerősek. Egy kicsit. Valahonnan. Könnyes zsebkendőik haloványan integetnek, ott téblábolva a tudatalatti távolodó peronján. Be szép is volt/van/lenne így... Ez itt a legális vészfék helye! Tolassunk már vissza pályánk udvarára egy pillanatra, öleljük át ismét lelki társainkat, gondoljuk végig búcsúszavaik jelentőségét; csak nem akarnak rosszat a hosszú út további részére, hogy az Isten akár hová tegyen minket?
Itt van például a bevezetőben említett üzenet, a maga részigazságaival. Mert hát ugye, változtatni nem tudunk, de általában semmin! A „dolgok“ a nagy, átlátszó, de áthatolhatatlan üvegplafonon túl történnek, mi meg halunk, mint hal az akváriumban. A fejünk fölött döntenek, mindenre képesek, és izé. Míg lassan, de biztosan algásodik az oxigénszegény állóvíz... Mindenben egyetértek, kivéve az utolsó mondat önfelmentő félrevezetését, s hogy magam ne kompromittáljam, visszamenekülök példa-frázisom második tagmondatához, hogy hosszasan trónoljanak annak nyergében, mint vidám biciklista lefelé a lejtőn. Mert bizony „király“ érzés az élet, mikor szemben a széllel, vagy éppen kihasználva azt, valami alakul, formálódik, módosul, azaz (na, ki mondja ki először hangosan?) vál-to-zik! Egy közhelyesen jobb világ reményében.
Nem véletlen, kedves Olvasó, a bringás hasonlat sem, mert ilyen eltökélt, eszelős világjobbítók a kerékpárosok, és legismertebb szervezetük a Magyar Kerékpárosklub. Értelmezésemben azt az utópiát vették egy évtizede fejükbe, hogy a biciklizés kapcsán nem csak a környezeti terhelés mértékegységei, a közlekedési anomáliák, az infrastrukturális lehetetlenségek változnak pozitívan, de maga a pedálozó ember is nemesül, új, minőségi dimenzióba lép, ismét piedesztálra emelve az anyatermészetet. Mindezt persze hosszú áttételeken keresztül, gondosan kapcsolgatva a váltó fokozatai között, hol kampányokkal (Bringázz a Munkába!), oktatási programmal (Bringázz a Suliba!), tudatos fogyasztói üzenetekkel (Helyben Vedd Meg!), hol fáradhatatlan lobbitevékenységgel jutva el a célig, ha zihálva, lihegve, majd beledögölve is ...
Mind ez idáig. A világ bármely pontján vállára emelve hordozná a tömeg korunk hőseit, hosszasan skandálva a neveket, helyezve mirtuszt, dalolva himnuszt, de nem itt, ez egy másik helyszíne a próbatételeknek. Jelen állás szerint nem akad 3500, azaz háromezer-ötszáz magyar állampolgár, aki a csekély tagdíj ellenében, s lubickolva a tagsággal járó felsorolhatatlan kedvezményben, a vicc felett tartaná a civilek e példás csoportját. Mert nevetséges, hogy tíz év munkája kerülhet most veszélybe passzivitásunk okán, mert nem tudunk különbséget tenni, és nem is akarunk, az idő állítólagos hiánya miatt. „Adj, Uram...“ – mindent, csak mozdulni ne kelljen. Így nem fog menni. Sem az elviselés, sem a változtatás, sem a bölcsesség. Maradunk egy adat, végtelen statisztikák tükrében.
