Felkészültél valami borzalmasra?

Több mint hatvan éve vagyon béke, másként szólva – bár többször álltunk a soha vissza nem térő lehetőség szakadékának szélén – nem volt globális háborús konfliktus a planétán! Szép is ez az eredmény, minden irónia nélkül, kérdés persze, hogy mit tekintünk fegyvernek, és kit áldozatnak? Ahogy a vezér mondta volt, „egy ember halála tragédia, millióké statisztika” – és ha valaki, hát ő biztosan tudatában volt a (gaz)tettek súlyának mértékegységeivel...

Ha nem is feledve, de temetve a históriák fekete krónikáit, sajnálatos tény, hogy a nyugalom valóságának számszerűsített adatai sem kevésbé nyomasztóak. Elég néhány százalékos eredményt átfutni az interneten daganatos megbetegedések, magas vérnyomás, koszorúér-betegségek, cukorbaj, elhízás, ízületi bántalmak, alvászavar, depresszió témakörben, akár csak az elmúlt néhány évtized eredményeit vizsgálva. Vagy felidézni az önpusztításra alkalmas gyilkos arzenált, az élet állítólagos színvonalát koronként javító találmányokat, később a folyományukként megjelenő rehabilitációs eszközökre épülő marketingstratégiát. Fordított szimbolikával élve, hasonlatosak vagyunk a divat diktálta konzumterror emblematikus termékéhez, a mesterségesen szaggatott farmernadrághoz; létrehozunk egy produktumot, majd magasabb érdekekre hivatkozva tönkretesszük azt. Hiába, a háború ott tombol az egóban, könyörtelen.

Lélegzetvételnyi időt sem hagyunk magunknak... Ahhoz a generációhoz tartozom, mely például határozottan emlékszik az infokommunikáció előtti időkre. Kijelenthetem, akkoriban is dolgoztak emberek, nem is keveset, létrejöttek a fent említettnél lényegesen használhatóbb produktumok is, a frottírzoknitól a színházi előadásig. Volt szóbeli megállapodás, egyeztetett randevú, áthághatatlan határidő, lemondhatatlan program. Sarkítani akarok: akkor volt! Mert immáron nincs. Ha Most mutasd meg! játék keretében az erkölcstelenség fogalmát húznám elmutogatandó feladat gyanánt, azonnal a felhasználó archetípusát ábrázolnám, minden színészi eszközzel, mit nem szégyellek. A ferdítés, ködösítés, hazudozás totemét, az SMS-ben, elektronikus levélben karakán, a kommentekben bátor net-anonim kísértetet. Ki szemrebbenés nélkül ül a virtuális dugóban, épp fizet a pénztárnál, vár a körzeti orvosra, miközben egészen pontosan hallom a készülék sztereó mikrofonján át fürdőszobájának tagadhatatlanul kellemes csengésű akusztikáját. És, hogy el ne felejtsem: magam is ilyen volnék. Könnyedén választom a könnyebbik(nek tűnő) megoldást, bújok szövevényes álcahálóim árnyékába. Mindhiába. Előbb-utóbb lebukom, vagy lebuktatom magam, mert nem lehet, és nem is kell mindent megúszni. Még egyszer mondom, nem készültem fel valami borzalmasra!

Éppen ezért, tán megóvandó magam a fejekben zajló harmadik világégéstől, újév alkalmából fogadalmat teszek: ha kibújni nem is tudok civilizációs anomáliáink krónikus tünetei alól, helyzetet még jelenthetek önnön leépüléseim és felfedezéseim kapcsán. Pánik Roham néven hívom életre azt a közösségteremtő rovatot, hol reményeim szerint nemcsak saját, de mások ön- és közkritikáját is olvashatom majd a fogyasztóvédelem kézzelfogható reményében. Persze hol másutt, mint az interneten? Találkozzunk a szimpatika.hu oldalon, javítva a pszichoszomatikus egyenleget némi mentális köpölyözéssel, figyelmezve a józan paraszti ész ezredéves praktikumaira.

A felfoghatatlanul színes televíziós állomás ellenállhatatlan orgánuma – a station voice, a csatorna hangja, a mindig sugárzó speaker – egyes szám második személyben hívja fel figyelmem az elkerülhetetlenre: felkészültél valami borzalmasra? Nem, öreg, nem készültem fel! Ezer bocs, de tényleg, egyszerűen elfelejtettem.