Miután a gyerekek kirepültek

A házasságkötés az egyik legnagyobb horderejű döntés, amelyet életünk során hozunk. Sokan mégis úgy vetik bele magukat, hogy szinte egyáltalán nem tájékozódnak azzal kapcsolatban, hogy mi teheti sikeressé az együttélést. A párok nagy része sokkal nagyobb figyelmet szentel az esküvő előkészületeinek, mint az utána következő éveknek, pedig az esküvő csupán néhány óráig tart, a házasság viszont – reményeink szerint – életünk végéig.

Sok 40-50-60 éves kiégett, párját nem szerető emberrel találkozom. És nem feltétlenül arról van szó, hogy megunták volna egymást. Sokkal inkább arról, hogy ha nem lettek volna a mindennapi teendők, a gyerekek, a kutya és a „mama-papa-járat”, a házasság már régen véget ért volna.


Egy kapcsolat alapja nem szabad, hogy csak a kémia legyen. Nem állítom, hogy nem fontos, de a közös értékrend, érdeklődés legalább olyan fontos. Mert ha nincs éppen mit tenni, megoldani, felépíteni, akkor bizony beszélgetni kell. Nem csak arról, hogy mi lesz a vacsora, és hányast kapott a gyerek az iskolában. Beszélgetni kell politikáról, filmekről, könyvekről, az életről. Tolerálni kell a másik által kedvelt szórakozást – netán szeretni és együtt csinálni vele. Végig kell nézni, ahogy elmúlik a sima bőr és megfakul a haj. El kell viselni a másik látványát kiszolgáltatott állapotban, mellette lenni, ha beteg, ha rosszkedvű, ha fél. És a párkapcsolatok jelentős részének nincs meg erre a megfelelő eszköztára. Úgy szaladt el mellettük az élet, hogy nem volt idő megismerni a másikat – mindig volt valami tennivaló.
Aztán kirepülnek a gyerekek, nincs már meg a kutya, és ott maradnak egy idegennel, aki vacak zenét szeret, utál kimozdulni, nem karcsú már és nem tudni, mi jár a fejében.

forrás: Borsos-Kőszegi Erika https://szocialterapia.hu/