Mitől függ az önzetlenségünk mértéke?

Vajon az önzetlenség egy fejleszthető tulajdonság? Hogy választ kapjunk, fel kell tárnunk a rendkívül önzetlen tettek forrását, és hogy miben különböznek az ilyen tetteket véghez vivő emberek más emberektől. Az önzetlenség megértésében segíthet, ha a skála másik végpontján lévőket, azaz a pszichopatákat vetjük vizsgálat alá.

Mi az oka annak, hogy valaki képes az önzetlenségre, valaki meg nem? – tette fel a nyugtalanító kérdést Abigail Marsh a Georgetowni Egyetem pszichológus-kutatója, miután átélte, hogy egy vadidegen megmenti az életét. Az esemény hatására lett belőle kutató pszichológus, és ettől kezdve annak szentelte az életét, hogy megértse, miért törődnek az emberek másokkal. 

Hogyan alakul ki, és hogyan fejlődik az altruizmus, és milyen kivételes formái lehetnek? – kérdezte. „Ezek a kérdések nagyon fontosak abban, hogy megértsük az ember szociális természetének alapvonásait” – mondja a kutató.

Az önzetlenség legszigorúbb definíciója szerint „önkéntes, áldozatot követelő viselkedés, melyet az a vágy motivál, hogy segítsünk a másikon”. Tehát egy olyan önzetlen tett, ami csak a másik javát szolgálja. 

Mi magyarázhat egy ilyen tettet? Az egyik válasz nyilván az együttérzés, ami az önzetlenség egyik fő hajtóereje. De adódik a kérdés: miért van néhány emberben látszólag több belőle, mint másokban? Marsh arra jutott, hogy a nagyon önzetlen emberek agya alapvetően különbözik másokétól. 

Nem általában érzéketlenek mások érzéseire a pszichopaták, csak bizonyos dolgokra

Marsh kutatása végül is éppen a másik végletből indult ki: a pszichopatákból. „Általános módszer az emberi természet alapvonásainak, így a mások segítése iránti vágy megértésére is, hogy azokat az embereket vizsgáljuk, akikből ez a vágy hiányzik, és a pszichopaták pontosan egy ilyen csoport” – fogalmaz. A pszichopátia erősen genetikai eredetű fejlődési zavar, amely rideg és közönyös személyiségtípust eredményez, valamint antiszociális és olykor nagyon erőszakos viselkedésre való hajlamot. Marsh és kollégái a Nemzetközi Mentális Egészségügyi Intézetben az elsők között folytattak agyi képalkotó vizsgálatot pszichopata tinédzserekkel, és három tulajdonságot mutattak ki, amely nagy valószínűséggel megtalálható a pszichopata emberekben.

Elsőként, bár általánosságban nem érzéketlenek mások érzéseire, nem veszik észre mások zaklatottságának jeleit. Különösen nehéz nekik felismerni az ijedt arckifejezéseket. Az ijedt jelzések általában együttérzést, segíteni akarást váltanak ki azokból, akik látják őket, így érthető, hogy azok, akikből hiányzik az együttérzés, nem érzékelik ezeket a jeleket. Az agynak azt a részét, amely a legfontosabb az ijedtség jeleinek felismerésében, amigdalának nevezzük. Tudunk pár ritka esetről, akinek teljesen hiányzik az amigdalája, és emiatt súlyosan sérült az ijedtség jeleit felismerő képességük. Míg az egészséges felnőttek és gyerekek amigdalájának aktivitása nagy kilengéseket mutat, amikor az ijedtség jeleit látják, a pszichopaták amigdalája nem igazán reagál ezekre a jelekre. Néha egyáltalán nem reagál, ezért lehet nekik nehéz az ilyen jelek felismerése. Végül, a pszichopaták amigdalája az átlagosnál kisebb úgy körülbelül 18–20 százalékkal.

Az önzetlen vesedonorok titka

De vajon a kivételes önzetlenség, ami a pszichopátia ellentéte az együttérzés és a mások megsegítése iránti vágy tekintetében, olyan agyból indul-e ki, ami szintén teljesen ellentéte a pszichopatákénak? – kérdezte ezután Marsh. Egyfajta anti-pszichopata elme volna ez, amely jobban felismeri mások ijedtségét, az effajta jelzésekre jobban reagáló amigdala, amely talán még nagyobb is az átlagnál? Kutatása bebizonyította, hogy mindhárom állítás igaz. Ezt egy kivételesen önzetlen népességcsoportot tesztelve fedezték fel: azokat az embereket kutatták, akik odaadták az egyik veséjüket egy ismeretlennek. Sokan nem értik, miért tenne ilyet valaki, a válasz pedig az lehet, hogy az ilyen kivételesen önzetlen emberek agya néhány különleges tulajdonsággal rendelkezik. Ezek a következők: jobban észreveszik mások ijedtségét; jobban felismerik, ha valaki zaklatott, részben azért, mert az amigdalájuk erősebben reagál ezekre a jelzésekre; és végül az amigdalájuk nagyobb is, mint az átlagé, körülbelül 8 százalékkal.

„Ezek az adatok együtt azt mutatják, hogy van valamiféle gondoskodáskontinuum a világban, aminek az egyik végén a pszichopaták találhatók, a másik végén pedig azok, akik nagyon együttérzők, és rendkívül önzetlen tettekre hajlanak” – mondja a kutató.

Ez a válasz azonban még nem nyugtatta meg Marshot. Azon tűnődött, vajon hogy lehet, hogy ezek az emberek teljesen idegeneknek hajlandóak segíteni. „Volt lehetőségem több önzetlen vesedonort megkérdezni arról, hogyan tudják az együttérzést ilyen széles körre kiterjeszteni, hogyan képesek egy teljesen ismeretlennek adni a veséjüket. És azt tudtam meg, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolniuk. Azt kérdem: „Hogy lehet az, hogy ön hajlandó megtenni ezt, miközben sok más ember nem? Ön egyike a kevesebb mint 2000 amerikainak, aki vesét adott egy ismeretlennek. Mitől ilyen különleges ön?” És erre mit mondanak? Azt mondják: „Semmi. Semmi különleges nincs bennem. Olyan vagyok, mint bárki más.”

Az énközpontúság hiánya

Az önzetlen emberek nem gondolják, hogy bárminek a középpontjai, hogy jobbak vagy eredendően fontosabbak, mint bárki más. És miért van ez így? Mert ha hiányzik belőlünk az énközpontúság, azaz nincs középpontja a körünknek, akkor nem lehetnek belső vagy külső köreink, senki nem lehet méltóbb vagy kevésbé méltó a gondoskodásunkra és együttérzésünkre. Marsh véleménye szerint ez az, ami igazán megkülönbözteti a kivételesen önzetleneket az átlagos emberektől.

Az altruizmus tanulható

Marsch úgy véli: ez a világnézet sokak számára elérhető, „akár még a többség számára is. És azért gondolom ezt, mert társadalmi szinten megfigyelhető az altruizmus és az együttérzés terjedése.” Ma az emberek szerte a világon egyre kevésbé fogadják el, egyre szélesebb körre kiterjedően, ha másoknak szenvedniük kell, ugyanakkor elterjedtek az önzetlenség különböző formái. „Száz évvel ezelőtt az emberek nem hitték volna el, hogy mára ilyen normális és hétköznapi lesz, hogy az emberek vért és csontvelőt adnak teljesen ismeretleneknek. Lehetséges, hogy száz év múlva azt fogják gondolni az emberek, hogy vesét adni egy ismeretlennek ugyanolyan normális és hétköznapi, mint amilyennek a vér- és csontvelőadást tartjuk ma? Talán.”

Forrás: medicalonline.hu