Játékidő

Azoknak, akiket szeretek, a karácsonyi ajándékaimat mindig előre odaadom. Rettenetes szokás, tudom.

Eszter unokám három és fél éves. Szerepjátékai egyre izgalmasabbak. Elhatároztam, hogy karácsonyra kartonpapírból felépítem az ő egyre táguló világát. Óvodát, orvosi rendelőt, strandot, kertet, lakást. Hetekig böngésztem a duplós, playmobilos katalógusokat. Vettem a világjátékhoz bútorokat, figurákat. És esténként a nagyasztalon vágtam, ragasztottam, festettem és játszottam, önfeledten. Jó volt.

Aztán az egész babaházat odaadtam. Nem bírtam kivárni a karácsonyt.

Látni akartam, hogy örül.

Egyedül lennék így? Nem hiszem.

Kedves olvasó! Te, akinek játszókorban lévő gyereke, unokája van, tedd a kezed a szívedre! Szoktad-e böngészni a postaládába dobált katalógusok játékkínálatát? Akkor is, ha nincs ünnep, vagy alkalom az ajándékozásra. Közönyös maradsz-e a bevásárlóközpontok játékpolcai előtt? Előfordult-e már, hogy odaadtad előre a szülinapra, mikulásra, karácsonyra vásárolt ajándékot a gyereknek? Jutalmaztál-e már játékkal iskolából hozott jó jegyet?

Előfordult?

Hát persze. Hiszen ajándékozni jó.

Mi, szülők, nagyszülők sokszor azért vesszük meg a sokadik síró, beszélő, pisilő babát, mert minket is elvarázsol a tökéletesen élethű babaarc szépsége, izgő-mozgó karja, lába. Mert a bennünk lévő gyerek nem képes a csábításnak ellenállni. Ezért veszik meg az apukák kétéves kisfiuknak a villanyvonatot, s bár a gyerek még nem tud játszani a bonyolult szerkezettel, papájuk nagyszerűen fog vele szórakozni.

Azt hiszem, tény, hogy karácsonykor, de más ünnepekkor is, túlajándékozunk.

Nem a mi hibánk. Mi jót akarunk.

A játékszergyártók remekül értenek a felnőttek lelkéhez. Pontosan tudják, hogy minden kezdő szülő és nagyszülő mindent egy kicsit előbb megvesz, mint ahogy annak eljönne az ideje. Negyvenszínű filctollkészletet, elektromos szintetizátort, gyerekkomputert, távirányítós autót, akkor, amikor a gyerek még órákig képes elnézegetni egy színes újságot is, és remekül eljátszik egy egyszerű műanyag autóval. És hiába mondja a nagymama, hogy elkényeztetjük, túlingereljük, hogy tegyük el a játékokat, amikkel nem játszik, s vegyük elő később. Ő is csak bort iszik, miközben vizet prédikál, s erején felül költ. Mert megvesz mindent, amire unokája rámutat, jó előre lestoppolja a legjobb karácsonyi ötleteket. Már októberben eldugja, s közli, ne vegyetek biciklit, én már megvettem, ha átjöttök, megmutatom.

Baj ez?

Dehogy. Szerintem még az sem baj, ha haszontalan játékokat veszünk.

A szülő is csak ember. Nem lehet elvárni tőle, hogy ellenszegüljön egy egész gyerekvilág akaratának. Hiába nem tetszik nekünk Barbi rózsaszínű világa. Hiába érezzük úgy, hogy remekül meglennénk villódzó, vijjogó műanyag fénykard nélkül, ha az oviban minden kislány Barbit kér karácsonyra, és minden kisfiú lázadó gyalogos harci készletet. Nehezen fogjuk csemeténknek megmagyarázni, hogy a négyszáz darabos, a világ fővárosait bemutató puzzle sokkal hasznosabb, szebb ajándék. Így aztán legjobb meggyőződésünk ellenére azokat a játékokat (is) vásároljuk, amiket a divat diktál. Miként magunknak is megvesszük az utolsó divat szerinti pulóvert, akkor is, ha tele a szekrényünk meleg holmival.

Könnyű dolgunk van, amíg a gyerek kicsi, s pontosan ugyanúgy három és fél percig játszik a kínai lépegetős robottal, mint a tízszer drágább japán csodával. Ahogyan azonban gyerekünk növekszik, növekszik az igénye is, és nagyon hamar megtanulja a gagyi és a márkás holmi közötti különbséget. Gyorsan eljön az idő, amikor már nem egyszerűen biciklit szeretne, hanem nyolcsebességes mountain bike-ot, saját, különbejáratú számítógépet, digitális fényképezőgépet,  MP3-as lejátszót meg mobilt. Józan eszünk persze azt mondja, erre se pénz, se szükség nincsen. Közben szívünk összeszorul. Eszünkbe jut, milyen szegénynek éreztük magunkat jó húsz évvel ezelőtt, amikor hiába könyörögtünk egy saját kazettás magnóért, szüleink sehogyan sem tudták kigazdálkodni azt. S ilyenkor lemondunk a régóta kinézett saját vágyunkról és megvesszük a büdös kölyöknek, amit kér.

Nem túl nagy áldozat ez, hiszen nincs annál tisztább öröm, mint amikor saját gyerekünket örülni látjuk. Csak közben a megunt és kinőtt játékokkal megtelnek a gyerekszoba polcai. Tucatnyi zenélő, csilingelő, röfögő, kotkodákoló, sípoló zajkeltővel lesz tele a lakásunk. Játék mobiltelefon csörög a sarokban, játék porszívó berreg, műanyag pénztárgép csilingel, lemezmosógép zúg, játék macska nyivákol, szőrme kutyus ugat, elemes hajszárító zörög.

S egy komoly baj van ezekkel.

Kivétel nélkül mindhez elem kell. Nincs is talán olyan kisgyerekes háztartás, amely képes lépést tartani az örökké lemerülő energiaszükséglettel. Tapasztalatom szerint az átlagos kétéves már tökéletesen tisztában van az elemcsere folyamatával. Mert ugyebár elem kell az autóba, de az autó távirányítójába is, elem kell a beszélő babába, a játék fúrógépbe, valamint az összes játék háztartási gépbe is. De honnan lehet ennyi elemet szerezni? Természetesen a felnőtt háztartásból, úgymint távirányítókból, a papa fényképezőgépéből, a mama MP3-asából. Az elemek körforgása megállíthatatlan, következménye pedig az, hogy ha nekünk, szülőknek szükségünk van valamire, biztosak lehetünk abban, hogy nem működik, ugyanis az elem valamelyik mackó hasába vándorolt át.

S ez karácsonykor se lesz másként.

Hacsak… Volna egy ötletem.

Hagyjuk az elemzabáló játékokat másra!

S üljünk be mi magunk a gyerekszobába!