Janicsák Veca: „Tartani az egyensúlyt testben és lélekben”

Több tehetségkutatón is indultál. Fontos neked a látványos elismerés? Mennyire bírod jól a versenyhelyzeteket?

Valójában összesen kettőn, és még nagyon fiatal voltam. Az elsőnél mindössze tizenhét, a másodiknál húsz. Ebben a korban még éretlen az ember akkor is, ha a korához képest fejlettebb gondolkodású, és nem tudja, mivel jár a hírnév. Soha nem vágytam ismertségre, csak zenélni akartam, és akkor ez az út tűnt kézenfekvőnek.

Aztán hamar kiderült ennek az árnyoldala, azóta is cipelem az ezzel járó terheket. Emellett látom és értékelem azt is, amit kaptam. Nem, nem fontos számomra a látványos elismerés, sőt irtózom attól, ha túlajnároznak. Egészséges mértékben természetesen foglalkoztat a siker, és annak részeként a visszacsatolás, de ez nem jelent alapvetően többet, mint hogy jó az út, amin jársz, és érdemes folytatni az adott tevékenységet vagy a fejlődést egy területen.

Úgy tűnik, jobban szeretsz saját szerzeményeket énekelni, mint másokét interpretálni. Ez így lehet?

Van, hogy egy dal megtalálja az embert, és például egy feldolgozáshoz hozzá tud adni az előadó egy olyan egyéni megközelítést, ami érdekes lehet. Számomra ilyen volt mindkét dal, amit a Csináljuk a fesztivált! műsorában adtam elő. Emellett való igaz, hogy érdemesnek találom a saját gondolataimat és zeneiségemet is megmutatni annak a közönségnek, amelyet ez érdekelhet. Az egyik az előadói ént, a másik a művészit erősíti, ezek pedig szerintem megférnek egymás mellett.

Van olyan számod, amit egy hét alatt egymillióan néztek meg a videómegosztón. A netes terjesztés eléggé átalakította a zeneipart. Máshogyan kell dolgozni, vagy megmutatni az embernek magát, a tehetségét a digitális világban?

Szerintem ez attól is függ, hogy az ember kinek, kiknek szeretné megmutatni magát, vagy inkább a munkáját. Hiszek a progresszióban, és kifejezetten fontosnak tartom, hogy tanuljunk, fejlesszük magunkat, ám ebben a kérdésben mégis nehezemre esik, hogy például minden közösségi platformot kihasználjak. Emellett sokszor gondolok arra is, hogy nem feltétlenül kötelező minden korosztályt elérnem. A mostani tizenéveseknek én épp nem vagyok „elég trendi”, a bölcs szerepéhez pedig még fejlődnöm kell. Néhány év múlva kérdezz meg újra, lehet, hogy addigra mást gondolok majd…

Megnyugtat, ha van egy kiforrott stílusod a zenében, vagy szeretsz kísérletezni?

Elkerülhetetlen állapot, hogy harmincnégy évesen, tizennégy év zenei tapasztalattal kialakuljon egy saját elképzelés és ízlés, ami, ha enged is valamennyi teret, mégis ad egy irányt. Ahogy öregszem, egyre szívesebben nyúlok vissza a popzene alapjaihoz. Sokszor kellemesebb már a nagyágyúkat hallgatni, mint amilyen például Sting, Seal, Lenny Kravitz vagy Sade.

Ha a mai előadókhoz fordulok, akkor is azokat preferálom, akik friss meg-közelítéssel, de hallgatható, dallamos zenét készítenek, és nem mellesleg nemcsak értik a zenét, de képesek is magas minőségben átadni. Ilyenek például Adele, Lana Del Rey, Billie Eilish, vagy a kevésbé ismertek közül Solange, Yebba, Jorja Smith.

Elképesztő dinamizmust mutattál a Sztárbox című műsorban. Ez extrém edzésnapokat igényelt, de a mindennapokban hogyan tudod megőrizni a fizikumodat? Anyaként nehezebb karbantartani magunkat, egészségesen élni?

Anyaként és felnőttként is szinte mindig az időfaktor az, ami a legnagyobb küzdelmet jelenti. A mikor és hogyan a legnehezebben megoldható kérdés. A táplálkozást illetően húzóerő a család, hiszen dolgozik az anyákban a vágy és a kényszer is, hogy egészséges ételek kerüljenek az asztalra – ami sokszor fárasztó, de azért ösztönző feladat. A mozgás már sokrétűbb, alkalmanként akár két-három órát is megkövetel.

Ha tehetem, heti két-háromszor elmegyek pilatesre, ami megdolgoztatja a mélyizomzatot és remekül formál, tónusban tart, csak néha nehéz beiktatni. Sokszor a kerti aktivitás, a kutya megsétáltatása is remek megoldás arra, hogy alacsony intenzitású, de a testünknek hasznos mozgást végezzünk, nem mellesleg lelkileg is adnak.

Számomra a tiszta otthon is egy örömforrás, amire szívesen szánok minden nap egy fél órát-órát. Amellett, hogy karbantart, szerencsém van, mert nálunk a gyerekek is finnyásak az otthonunkra, és a párom is rendszerető ember, így ez nem egy egyszemélyes háború, amiben minden nap komoly csatát kell folytatnom.

Az úgynevezett kék zónákban élő, százéves emberek túlnyomóan nem sportolnak, hanem szimplán sok alacsony intenzitású mozgást végeznek, tisztán és adalékmentesen táplálkoznak, és a körülményekhez képest békésen, nyugalomban élnek. Számomra ez lett a minta: amennyire lehet, lelassulni, eloszlatni a feladatokat, és tartani az egyensúlyt testben és lélekben.

Nemcsak fizikai, de lelkierőt is felmutattál, amikor több komoly betegséggel is megküzdöttél. Mi segített számodra túljutni ezeken a traumákon?

Először is éppen az, hogy nem traumaként élem meg, hanem az élet részeként tekintek ezekre a megélésekre, amelyek egy teljesebb, tudatosabb életfilozófiát eredményeztek. Beszéltem ezekről egy adott ponton, mert szükségesnek ítéltem a feldolgozási folyamatban, és tanulságosnak mások számára. Megtörtént, túlvagyunk rajta, ahogy Ariana Grande mondja: „Thank you, next”.

Édesanyáddal és a nővéreddel is szoros a kapcsolatotok. Mit jelent számodra ez a női szövetség?

Az állandó reflexiót, tükröt, meghallgatást, néha ventilálást és feloldozást is. Értelmes, kompetens nők környezetében lenni nagyon építő. Hálás vagyok értük.

Kislányod kilencéves lesz idén. Milyen korszak ez az anyaságodban?

Igyekszem a lányomat nem kipletykálni, de annyit elárulhatok, hogy már mutatja a kiskamaszodás tipikus jeleit, ami néha nyilvánvalóan bosszantó, ám egyben szórakoztató is. Szerintem minden édesanya számára érdekes, amikor „visszanyal a fagyi”, visszaköszön a saját kamaszkorunk, vagy a tükörből visszabámulnak ránk a saját szüleink. Kell hozzá humor és lazaság, az biztos!

Eddig mi jelentett számodra kihívást az anyaságban, illetve mik azok a dolgok, pillanatok, amikor azt mondod, hogy megéri anyává válni?

Minden pillanatban megéri, de természetesen néha küzdelmes. A szülői lét igazából egy önszántunkból feladott szabadságvesztés, a legédesebb „kínzás”. Mégsem adná az ember semmiért.

Minden eset más, de mit tanácsolnál azoknak az anyáknak, akik váláson gondolkodnak?

Nem osztogatok tanácsokat. Mindenki maga tudja, hogy mit és miért kell megtennie, és mikor érzi magában az erőt rá. Egyszer hallottam egy beszélgetést, ami ide kapcsolódik: „Doktor úr, mennyi ideig érdemes küzdeni, benne maradni egy bántalmazó kapcsolatban?” „Kedves hölgyem, ez attól függ, menynyi ideig hajlandó halálos mérget inni, ha közben nem akar meghalni.”

Nemrégiben pszichológia szakos hallgatóként kezdted meg tanulmányaidat a Szegedi Tudományegyetemen. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál eddig, és mi a távlati célod ezzel az iránnyal?

Nem öngyógyítás vagy önismereti célból fogtam bele az egyetembe. A megfelelő szakmai kompetencia megszerzésén dolgozom; szeretném minél intenzívebben elmélyíteni a tudásomat. Ennek természetes hozadéka, hogy tanulunk a környezetünkről, vagy legalábbis árnyalódik a kép. Viszont nagyon fontos, hogy ez ne csapjon át egy állandó elemezgetésbe. Ráadásul az ember ahogy öregszik, egyre kevésbé érzi fontosnak, hogy minden gondolatát rögtön (vagy egyáltalán) megossza, néha pont elég, ha én tudom a dolgokat. A diploma, a tudás viszont szerintem mindenképpen használható, és majd szeretném is kamatoztatni. Ez még bennem is alakul.

Borítókép: Emmer László