Diagnózis az íriszdiagnosztikáról

Az íriszdiagnosztika (más néven iridológia) elméleti alapját az az elgondolás képezi, hogy a szemünk szivárványhártyájának (írisz) felületén az egész test leképeződik, magyarán az írisz egy kis szeglete a szívünknek felel meg, egy másik a májunknak, a harmadik a tüdőnknek és így tovább. Sőt, az alternatív orvoslás e fura ága ennél is tovább megy, s azt állítja, hogy a színeződésbeli mintázatok alapján a szemből kiolvashatóak az egyes szervek betegségei, mi több, az ezekre való hajlam is. Egy erőteljesebb színfolt az íriszen a „szakember” számára jelzi, hogy az annak megfelelő testrésszel gond van vagy a jövőben gond lehet. Ilyen informatív foltok nem csak az íriszen, hanem az ínhártyán is előfordulhatnak, ezzel azonban egy másik alternatív irányzat, a szklerológia foglalkozik. Az íriszdiagnoszták az ún. írisztérképeket használják a diagnózis felállításához, melynek kulcsszavai közül a „túlműködő szerv” kifejezés érdemel külön említést, mivel az orvosi szakszótár nem tartalmaz ilyet. A szemből persze megállapítható a szervek gyulladása és egyéb betegsége is, legalábbis a terület művelői és hívei szerint.

Íriszdiagnosztika régen és ma

Az íriszdiagnosztika több évszázados múltra tekint vissza. A szivárványhártya és a test egyes régióinak megfeleltethetőségét (ez az ún. homolateralitás) Philippus Meyeus már 1665-ben feltételezte, s ezt az elképzelését a Chiromatica Medica című könyvében részletesen kifejtette. A jelenleg alkalmazott módszer alapjait Péczely Ignác fektette le. Az anekdota szerint a magyar orvost gyermekkorában (1838-ban) egy bagoly támadta meg. A fiú védekezett, s ennek következtében eltört a ragadozó madár lába. Péczely gondozásába vette a baglyot, melynek szivárványhártyáján egy foltot figyelt meg. A folt a bagoly törött lábának megfelelő oldali szemében jelent meg. Évekkel később Péczely, már praktizáló orvosként, az egyik sérült páciens szemében is hasonló elváltozásokat észlelt. E két eset kapcsán az orvos arra a következtetésre jutott, hogy mindez nem lehet a véletlen műve, egyértelművé vált számára, hogy az írisz egyes területein a megfelelő szervek vetülnek ki. Ezzel lényegében megalkotta az iridológiát, melyet ő maga szemdiagnosztikának nevezett. Péczely szerkesztette meg az első írisztérképet, melyen a szivárványhártyát zónákra osztotta, s a megfigyelései alapján megpróbálta beazonosítani az ezekhez tartozó szerveket. Péczely Ignác kora egyik legismertebb orvosa volt, fővárosi magánrendelőjében saját módszere mellett homeopátiával is gyógyított.

A mester tanai tanítványaival együtt szóródtak szét a nagyvilágban. Az írisztérképeket még ma is sokan fejlesztik. Nincs azonban teljes körű egyetértés, elsősorban a lágy szervek szivárványhártyán való elhelyezkedését, valamint a finom részleteket illetően sem. Jelenleg például heves vita folyik e módszer művelői között a vese pontos helyzetét illetően. Idehaza az íriszdiagnoszták engedéllyel végzik a tevékenységüket. Az 1997-ben megalkotott egészségügyi törvény teszi lehetővé az alternatív gyógyászat – közte az íriszdiagnosztika – művelését. Egy ún. szemtréner vizsgát követően már csak ÁNTSZ-engedély kell a praxishoz.

Bármennyire is abszurdnak tűnnek a módszer elvi alapjai, a tudománynak kötelessége megvizsgálni, hátha mégis van benne valami. Ha összevetjük a témával kapcsolatos publikációkat, egy érdekes összefüggésre bukkanunk a vizsgálatok végzésének időpontja és a módszer sikeressége között: minél régebben végezték a vizsgálatokat, annál nagyobb eséllyel mutatták ki az íriszdiagnosztika hatékonyságát.

Érvek mellette

A XX. század első felében a vizsgálatok zömében azt mutatták ki, hogy ez a metódus a véletlennél nagyobb arányban jósolja meg a betegségeket a szemből. Emanuel Felke tiszteletest 1906-ban a müncheni orvosi kar bizonyítási kísérletre kötelezte módszere helyességét illetően, mivel a hivatalos orvoslás nem hitt annak működőképességében. A rendelkezésre álló információk szerint a lelkész sikeresen vette a vizsgálatokat, húsz betegből – akiknek csak a szeme látszott ki egy takaró alól – csak kevés esetben tévedett az íriszelemzés során. Átütő sikert jelentett Walter Lang és Joseph Deck 640 betegre kiterjedő, 1950 és 1954 között végzett vizsgálata. A két doktor 75%-os pontossággal végzett jóslásokat e módszer segítségével. Sőt, miután öt éven keresztül nyomon követték a betegek sorsát, ez az arány még tovább javult 95%-ra. Egy közelmúltban végzett vizsgálat (2002) is pozitív eredményt adott, mely szerint „a kapott korrelációk erős összefüggést mutattak az íriszdiagnosztika által megállapított jellemzők és a létező patológia között”. Ez a publikáció azonban sikeresen elkerülte a nemzetközi megmérettetést, mivel román nyelven íródott.

A biológiában némi jártassággal rendelkező ember elcsodálkozik: vajon milyen mechanizmus működhet a testben, ami az íriszre vetíti ki a testtájainkat, ráadásul úgy, hogy közben jelzi a szervek esetleges betegségét is? Egyáltalán, mi lehet ennek a funkcionális értelme? A tudományos bizonyítékok szerint semmi, s nincs is ilyen élettani mechanizmus. Nyilvánvaló, hogy a kísérletekben valahol hibáknak kellett lenniük. Nézzük meg, hogy a fentieknél komolyabb vizsgálatok milyen eredményeket hoztak e témakörben.

Érvek ellene

Amerikai kutatók 1979-ben végeztek egy kísérletet, melynek során három íriszdiagnosztának a szivárványhártya-fotók alapján ki kellett választani a vesebetegségben szenvedőket. Ez a kísérlet a diagnoszták számára teljes sikertelenséggel végződött. Az ítéleteik nem csak tévesek voltak, de egymáséival sem egyeztek meg. A kudarcot vallott diagnoszták azzal védekeztek, hogy a helyes diagnózis kialakításához a beteggel való személyes kontaktusra lett volna szükségük (előzetesen ezt nem állították). Ismerős érv, hallottuk már ugyanezt más alternatív területek terapeutáitól is. Persze az, hogy a foltok elhelyezkedését hogyan befolyásolja a személyes kapcsolat, bizony rejtély marad. Egy hasonló vizsgálat során öt „íriszszakértőnek” kellett megállapítania, hogy kik szenvednek epebetegségben. Ennek az 1988-ban 39 betegen és hasonló számú kontrollszemélyen végzett tanulmánynak az volt a konklúziója, hogy az íriszdiagnosztika megállapításai nem különböznek a véletlenen alapuló diagnózistól. Egy 2005-ös vizsgálat során egy íriszdiagnosztával tettek próbát a rákbetegség szemből való megállapítására. A száztíz kísérletben részt vevőből 68 személy (62%) rákos volt, de csupán három esetben (2,7%) lett helyes a kórmegállapítás.

Edzard Ernst, az alternatív orvoslás egyik legádázabb kritikusa szisztematikus analízist végzett a témában. Összegyűjtötte az íriszdiagnosztikával kapcsolatos tudományos közleményeket (77 darab), és két csoportra osztotta ezeket. Az egyik csoportba kerültek azok, amelyek esetében a módszertan nem volt kielégítő, mert vagy nem használtak kontrollcsoportot, vagy ha igen, ezek kialakításánál nem ügyeltek a résztvevők véletlenszerű besorolására. A másik csoportba a megfelelően elvégzett kísérletek anyagai kerültek. Ez utóbbi követelményt mindössze négy közlemény teljesítette. Nem meglepő módon a hibás kísérletek az íriszdiagnosztika működőképességét hozták ki eredményül, míg a korrekt kísérletek szerint ez a módszer hasznavehetetlen.

Összegzés

Péczely a XIX. században élt, s megfigyeléseit a jóhiszeműség és a tudományosságba vetett hite vezérelte. A XXI. században viszont – az íriszdiagnosztikát illetően – ez az attitűd már nem hiteles, hiszen mostanra világossá vált, hogy az ilyen típusú misztikus összefüggések pusztán a fantázia, és nem a valós világ részei. Ma már bizton kijelenthetjük, hogy a szemünk kizárólag a látás szerve, nem pedig egy térkép is egyben, s így az íriszdiagnosztika áltudomány, művelői pedig sarlatánok.