Szimpatika – Papírcsipkébe burkolt erotika

Szent Valentin napját a történészek szerint Geoffrey Chaucer, az 1300-as évek közepén élt angol költő kötötte össze a romantikus szerelemmel, amikor egyik versében az ezen a napon társra találó madarakról írt – ám vele egy időben több szerző művében is felbukkan a motívum. Hogy melyik volt az első, azt most már bajos lenne kideríteni, mindenesetre ténynek tűnik, hogy ekkortájt jelent meg a Valentin-nap szerelmes felhangja.

Az első fennmaradt Valentin-napi szerelmes verset Károly Orléans-i herceg írta feleségének a londoni Tower-béli fogságakor – majd a későbbi évszázadokban is fel-felbukkannak a Valentin-nap romantikus mivoltára tett írásos utalások, többek között Shakespeare Hamletjében, illetve angol gyerekvers-gyűjteményekben.

A költészet mindig is remek eszköz volt arra, hogy lírai mivoltában ismertesse írója belső világát, vívódásait és érzelmeit: a romantikus korban pedig tökéletes társadalmi közegre találtak a versek, hogy földöntúli és mindenki más számra megismerhetetlen szerelmekről számoljanak be vagy valljanak színt a választott kedvesnek. Ám a költészet mesterségére nem mindenki képes: így 1979-ben egy angol kiadó felfedezte a tátongó piaci rést, és kiadták a The Young Man’s Valetine Writer-t (nyersfordításban a Fiatalember Valentin-készítője lehetne a legtalálóbb cím). Az angol nyelv nemes egyszerűséggel Valentinnek hívja a szerelmes kártyákat és üdvözlőlapokat – ez a kiadvány pedig több rövid szerelmes versszakot, hasonlatot és egyéb romantikus költői ötletet tartalmazott azok számára, akik nem tudták saját maguk megfogalmazni, hogy mit éreznek.

Innen már csak egy lépés vezetett oda, hogy a versikék mellé színes, díszes, rajzolt és méregdrága képeslapok is készüljenek. A 19. század közepén pedig kissé borsos árú selyemszalagok és igazi csipkék mellé megérkezett az olcsóbb konkurencia, a papírcsipke is, így már megfizethető áron lehetett hozzájutni a megfelelően dekorált kártyához.

A kártyák elterjedésének Sir Rowland Hill tanár, feltaláló és újító postareformja adott még egy löketet: a reform ugyanis összefogta, uniformizálta, és jelentősen olcsóbbá tette az addig nehézkesen és méregdrágán működő postarendszert – többek között a világon elsőként bevezetett bélyegrendszerrel –, így már nem csak az arisztokrácia és a tehetős városi polgárság, hanem a szegényebb néprétegek is hozzáfértek a szolgáltatáshoz.

A rendszer lehetővé tette, hogy anonim módon adjanak fel leveleket és lapokat – így a meglehetősen prűd, viktoriánus Angliában elszaporodhattak a pajzán versikék, hiszen feladójukat nem lehetett beazonosítani. Felvirágzott a képeslap-ipar – Dickens egyenesen Kupidó Manufaktúrájának nevezte ezeket a műhelyeket, ahol több mint 3000 nőt foglalkoztattak országszerte.

(Érdekes kitérő: egy bizonyos Laura Seddon nevű hölgy húsz éven keresztül gyűjtötte a viktoriánus és Edward-korabeli képeslapokat, így tett szert egy 32 000 darabos, komoly gyűjteményre – ezek között 450 Valentinnapi lap is található, széles körképet festve a kor romantikus ideáiról. A gyűjtemény olyan jelentősre nőtt, hogy tulajdonosa a Manchester Metropolitan University-nek adományozta.)

Az angol üvdözlőkártya-mánia végül egy Esther Howland nevű hölgynek köszönhetően jutott el a tengerentúlra. Esther édesanyja sikeres szakácskönyv-szerző volt, férje pedig könyvének kiadója és nagy könyves- és papíráru-bolt tulajdonos.

A cikk folytatódik a Kultúrparton!