Szimpatika – A gyerek és a halál

A szívünk szakad meg, ha a halálról kell beszélgetnünk a gyerekekkel. Nagy a kísértés, hogy inkább kerüljük a témát amíg csak lehet, aztán „majdcsak lesz valami." Majd megpróbálunk kíméletesek lenni, tompítani a szavak súlyát, a halál végérvényességét, a következmények drámáját.

Pedig a gyerekek sokféle halál között nőnek fel. Csipkerózsika anyukája, Jancsi és Juliska története, a változó természet, az elpusztuló állatok, az elhervadó virágok mind-mind olyan elmúlásélmények, melyekkel a gyerekek találkoznak, amit észrevesznek, amire rákérdeznek. És sokszor a felnőtteknél is nagyobb természetességgel veszik tudomásul ezeket.

Gyakori tapasztalat az is, hogy a szülők azért félnek elmondani a gyereknek, ha meghalt a nagypapa vagy elütötte az autó a kiscicát, mert nem tudják, hogyan reagál majd, és azt sem, hogy ezt ők miként kezeljék. Vagyis ezekben a helyzetekben legalább annyira aggódnak magukért, mint a gyerekért.

A gyásszal foglalkozó szakemberek szerint azonban a halállal kapcsolatos beszélgetések nem is különböznek olyan nagyon a gyerekkel folytatott egyéb kommunikációtól, tehát az alapszabályok ugyanazok.

Légy őszinte! Fogalmazz egyszerűen és érthetően! Ne magyarázd túl! Adj neki időt, hogy megértse!

Az egyszerűség kedvéért kövesd ezt az öt pontot:

1. Először is mondd el neki, hogy mit jelent a halál!

Annyiszor mondd el, ahányszor csak kéri, és törekedj rá, hogy ugyanazokat vagy hasonló szavakat használj. Például fogalmazhatsz így:

A halál azt jelenti, hogy a test nem mozog többé. Nem tud beszélni, enni, lélegezni, gondolkozni vagy érezni. Ha valaki meghalt, akkor utána a teste örökké halott marad.

A szakemberek azt ajánlják, hogy ne várj az elmúlásról való beszélgetéssel (vagy egyáltalán a szó használatával) a mindennapokban addig, amíg valamilyen konkrét haláleset történik. Ne legyen a halál vagy az elmúlás tabu. Kezdd el használni ezeket a szavakat hétköznapi eseményeknél, például amikor egy elpusztult legyet látunk az ablakpárkányon vagy ha elhervad egy virág.

2. Fontos, hogy egyenesen fogalmazz és érthető légy, de ne bocsátkozz részletekbe!

Ne állj neki elmagyarázni, hogy a nagypapa tüdőembóliát kapott, és a vérrög, ami leszakadt, hogyan zárta el az artériát, és hogyan haltak el a tüdőszövetek... Csak azt mondd el, ami szívből jön, és amit tényleg fontosnak tartasz. Lényeges, hogy a gyerek megértse azt, hogy mit jelent a halál, és hogy mi lesz most, vagyis milyen következményei vannak ennek.

Ha felesleges részletekbe bocsátkozol, az csak még jobban beindítja a gyerek fantáziáját, ami megnehezítheti az egész helyzet elfogadását, megértését. Ez nem azt jelenti, hogy később, amikor nagyobb lesz, és érdekli majd, akkor ne kellene (vagy lenne érdemes) őszintén beszélned neki róla. Néhány gyerek pár órával a közlés után elkezd kérdezgetni. Mások csak hónapok vagy évek múltán.

3. Ne játszd ki az „egy jobb helyre került” kártyát!

Mindenkinek joga van hinni a halál utáni életben. Ez azonban könnyen a visszájára sülhet el, ha egy gyereknek azt mondod, hogy a mamája, nagymamája egy jobb helyre került. Azok a gyerekek, akiknek ezt mondják, gyakran szenvednek attól a gondolattól, hogy „az anyukámnak, nagymamámnak nem lehet jobb helye a világon, mint itt velem, mellettem." Ehelyett inkább azon emlékek felé tereld a gondolatait, amikor boldog pillanatokat élt meg azzal, aki elment.

4. Bátorítsd a gyerekedet abban, hogy beszéljen a halálról, az azzal kapcsolatos érzésiről, és segítsd őt abban, hogy megértse a saját érzéseit!

A gyász öt lépése egy mítosz – mondja sok szakember. Az egész koncepció, amit Elizabeth Kubler Ross felépített, arról szól, aki haldoklik, és nem azokról, akik a haldoklóhoz közel állnak, vagy szerették, ismerték őt. A legnagyobb hiba, ha azt gondoljuk, hogy aki gyászol (akár felnőtt, akár gyerek), mindig meghatározott sorrendben kell hogy átmenjen az érzések és állapotok egy bizonyos skáláján. A valóság ezzel szemben az, hogy az érzéseink sokszor összekavarodnak, nehezen beazonosíthatók, váratlanok vagy éppen ellentmondásosak. Két dologra azonban mindenképpen fel kell készülni: a vissza-visszatérő szomorúságra, és a (sokszor érthetetlen módon) felszabaduló energiákra. A gyerekek ráadásul a felnőttek számára gyakran értelmezhetetlenül reagálnak ezekre az érzésekre. Futkosnak a temetésen, nevetgélnek, játszanak a szertartás után. A szakemberek szerint azonban ez csak annyit jelent: ők így dolgozzák fel az élményt. Emiatt semmiképp nem szabad megszidni őket!

5. Segítsd a gyereket, hogy kifejezhesse az érzéseit!

Vannak gyerekek, akik beszélnek. Mások inkább rajzolnak, festenek, gyurmáznak. Támogasd abban, ami számára a legtermészetesebb, és a legkönnyebb kifejezi a bánatát, szomorúságát, veszteségét. Időnként annyira intenzívek az érzelmek, hogy nem bírja el őket sem a papír, sem semmi, úgyhogy egyszerűen csak kiabálnia, futnia, tombolnia kell. A gyerekek sem egyszerre élik meg a gyászt, vagy a szeretett hozzátartozó, kisállat, kedvenc barát elvesztése miatti bánatot, hanem újra és újra előjöhetnek bennük a rossz érzések. Ne felejtsd el, hogy időnként vannak rossz napok. Ekkortájt, Mindenszentek és halottak napja idején, vagy máskor is, ha veszteség érte őt, szerezz be néhány szép filcet, zsírkrétát, ha igényli, bújj vele össze, de legfőképp támogasd abban, ahogyan neki a legkönnyebb megélni ezt a nehéz időszakot.

Dr. Gyurkó Szilvia írása

Forrás: WMN